Isten veled! Csak az hal meg, akit elfelejtenek

„…és amíg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.”

Hideg téli nap volt. Az év második napja. A megkésett újévi köszöntés mámora körbe lengte a házat. Aggódtam, mert nem voltál jól. „Fáradt vagyok”- mondtad, és mosolyt erőltetve az arcodra próbáltál nyugtatni. És én hittem neked. Mert én mindig hittem neked.

Totyogó Tündéremmel épp készülődtünk körbejárni a tőled oly messze fekvő havas tájat. Megcsörrent a telefonom. De nem te hívtál.

„Elment” – hangzott a túlvégről, és ereimben megfagyott a vér. A földre rogytam, könnyeim visszatarthatatlanul patakzottak le arcomon, telefonom a földre hullva várta, hogy valaki értelmes választ adjon.

Kislányom aggódó szemébe néztem, átölteltem őt, közben életem szerelme után üvöltöttem, hogy jöjjön, mentsen meg a hírtől, amit soha nem akarok felfogni. És ő jött, szavak nélkül is tudva, hogy életünk egy fontos szakasza végleg lezárult. Átvette a telefont, hogy hallja a felfoghatatlant.

És ennyi volt. Vége lett. Én felálltam, letöröltem a könnyeimet, és vérző szívvel nyugalmat színlelve elvittem a kislányomat hópelyheket kergetni, mert ezt ígértem neki.

Már nem tudtam, hol vagyok, hogy vagyok, ki vagyok, ki lehetek ezek után…csak azt tudtam, hogy egy igazi tünemény anyja vagyok, akinek gyermeki szívét gyémántként őrizve kell mennem tovább előre, miközben saját szívemet darabjaira hullva hagytam a fagyott aszfalton.

Ő volt nekem a minden, miközben senkim sem. Ő volt nekem a példa, miközben a saját hátában sebet ejtő nyilak álltak. Ő volt nekem a megmentőm, aki utánam kapott, amikor széthullott gyerekkorom látványától bénultan, magányosan álltam a süllyedő hajón, és fogta szorosan a kezem azóta is.

Nem érti senki, mi voltunk mi egymásnak, nem tudja senki, mennyit adtunk mi egymásnak. De ő ott volt nekem. Ő ott volt az én családomnak. Láthatatlanul, de látható boldogságot teremtve körülöttünk. Ő volt, aki a Nyugalom Szigetén megmutatta, hogy mi is az élet, hogy mi számít.

Együtt akkor is nevettünk, amikor a fűtés néküli szobában „sátrat” vertünk a kályha mellett. Volt választásunk, mégis őt választottuk nehéz időkben a kényelem helyett. Miért? Mert én és a családom ott talált otthonra, figyelemre, törődésre és őszinte, önzetlen szeretetre.

„Elment” – mondta a vonal túlsó végén egy hang, aki nem tudta, hogy ezzel nemcsak a te halálodat közli velem, hanem életem egy részének a végét is. Ha nagy szavakat akarnék használni: egy pótolhatatlan személy halálának rideg tényéről tájékoztatott. De ezek után mégis mi értelme van bármilyen szónak?

Szívből bánom, hogy ezek után könnyek tengerében úszva próbáltam menni és lélegezni egyszerre, és nem hozzád rohantam, hogy élettelen tested utolsó földi óráiban melletted legyek. Bánom, hogy rád hallgattam, és nem a megérzéseimre, amikor álmomban egy nappal korábban elvesztettelek. Bánom, hogy úgy éltük az életünk, hogy mindig mások boldogságát helyeztük előbbre, akik ennek ellenére is sebzett madárfiókaként büszke sast játszva csíptek, karmoltak minket az utolsó percedig…és néhányan azután is.

Örülök, hogy az elmúlt évtizedben veled nevethettem, hogy a legjobb barátom voltál, hogy anyai szeretettel támogattad a férjem, hogy felszárítottad a húgom kétségbeesett könnyeit, hogy őszinte, igaz szeretettel szeretted a lányom, aki mindennap új ötlettel áll elő, miként tudnánk téged meglátogatni az angyalok közt az égben.

Ígérem, hogy bennünk élsz tovább! Az optimizmusod, az életvidámságod és a nevetésed örök emlék lesz, hiszen csak az hal meg, akit elfelejtenek.

 

– M. N. –

 

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

10 − hét =

hirdetés