„Itthon mindenki azért panaszkodik, amiért hálásnak kellene lennie.” Missziós orvosnak lenni Afrikában. Interjú Dr. Fodor Rékával

Már gyerekként arról álmodott, sőt, azért jelentkezett az orvosira is, hogy missziós lehessen Afrikában. Az egyetem alatt aztán mégis egy évig utcazenélésből élt Párizsban, később született két lánya, és végül öt évvel ezelőtt jutott oda, hogy megvalósítsa egykori terveit. Azóta rendszeresen jár ki Afrikába, sőt, ő szervezi a missziót és teremti meg hozzá a forrásokat. Dr. Fodor Réka belgyógyásszal beszélgettünk, az Afréka Alapítvány megálmodójával.

Dr. Fodor Réka

 
Hogyan kezdődött?

Kislánykoromban olvastam Albert Schweitzer egyik könyvét, ő egy Nobel-békedíjas filozófus, teológus és missziós orvos volt, úgy is nevezték: a Nagy Fehér Varázsló. Példakép volt számomra, de később nem tudtam, hogyan fogjak bele ebbe az egészbe, hova menjek ki, kihez, milyen szervezet keretében. Sok minden történt, zajlott az életem, aztán öt éve belefutottam a Facebookon egy felhívásba, amelyben missziós orvosokat kerestek Ugandába. Azóta járok ki Afrikába. Nem tudom igazából megfogalmazni, miért csinálom, a Jóisten tizenkét évesen belerakta a fejembe és a szívembe ezt a gondolatot, nem tudom nem ezt az utat járni. Rendkívül haszontalannak tartanám az életem nélküle, amikor hazajövök, már azt számolom, mikor tudok visszamenni, a család és a pesti rendelőm mellett a szabadidőmben fél évig azzal foglalkozom, hogy pénzt gyűjtsek a következő útra. Tehát nem akkor kezdődik a misszió, amikor felszállok a gépre, hanem egyfolytában zajlik ez életemben. Most már a családot is vittem legutóbb. Mindig akkor van értelme a következő útnak, ha van már tízezer dollár az Alapítványunknál.

Miért ekkora összegre van szükség?

Legkevesebb tíz dollárt költünk egy betegre, ez az AIDS-, a malária és a legalapvetőbb Hepatitis-szűrések ára. De a maláriára való gyógyszer is tíz dollár. Ezer beteget tudok megvizsgálni egy-két hét alatt, tehát az máris minimum tízezer dolláros költségvetést jelent. De nagyobb összegekre csak nekem van szükségem belgyógyászként, a missziónk más tagjainak szinte csak a repülőjegy is elég, például Dr. Csókay András idegsebész szép lassan felszerelt egy egész műtőt úgy, hogy kivitte az eszközöket bőröndökben, így most már más idegsebészek is be tudnak csatlakozni, például Dr. Szeifert György professzor van kint éppen. Csatlakozott hozzánk két gasztroenterológus is, miután kijuttattunk egy adományba kapott gasztroendoszkópot, most jön majd gyógytornász is. A távlati célunk annak a megszervezésre, hogy egész évben mindig legyen kint valaki. Az orvosok részéről ez elsősorban a szabadidejük felajánlását jelenti. Nyilván én nagyon elhivatott vagyok, mert évi kétszer majdnem egy hónapra kimegyek, de más missziós orvosoktól alapvetően két-három hetet szeretnénk kérni erre egy évben.

 

Az átlagember tudja, hogy szegénység van Afrikában, de valójában ennek a minőségével nem vagyunk tisztában: hogyan jelennek meg a missziós orvosok a helyi egészségügyi rendszerben, hogyan van szükség a munkájukra?

Nincs adórendszer, következésképp nincs társadalombiztosítás vagy szociális háló. Tehát az orvosi ellátásért fizetni kell, a kórházakban előleget ahhoz, hogy ellássanak, és van egy réteg, amelyik képes ennek a költségeit előteremteni, de az emberek 80 százaléka mélyszegénységben él, földművelésből. Ők akkor kapnak valamilyen egészségügyi ellátást, ha a missziós orvosok biztosítják nekik ingyen, mert egyébként nincs félretett pénzük, sem bejelentett munkahelyük. Nincs mentő, ha valakit elüt az autó, ottmarad ellátatlanul az úton, hiszen adórendszer nélkül miből lenne erre pénz, ki fizetné? Nincs értelme receptnek sem, egy cetlire írom fel, mit kell beszedni. Ezt nem lehet elképzelni sem. Az AIDS az egyetlen betegség, aminek a kezelése ingyenesen elérhető külföldi adományok révén. De ott áll garmadával a gyógyszer, mert a szűrést nem szervezték meg, ezért is csinálunk mi tesztet, hiszen az csak két dollárba kerül. Ha pozitívnak bizonyult a vizsgálat, integráljuk őket a helyi ellátó rendszerbe, mert onnantól kezdve életük végéig kapnak kezelést. Ehhez persze ismertetnünk kell az egész betegséget, sokan nem tudják, mi ez, volt, aki haldoklott és azt hitte, megmérgezték.

Milyen körülmények között dolgozol?

A misszióhoz szükség van egy bázisra, nemcsak pénzre, én korábban több helyen is voltam, végül Nigériában, Onitsha városában találtunk egy kórházat, amit a katolikus érsekség tart fent, oda járok vissza, ott jól érzem magam. Szoktam ott is ambuláns rendeléseket is tartani, illetve bekapcsolódom a bentfekvők belgyógyászati kezelésébe, de elsősorban kijárok vidékre szűréseket végezni, ez a terepmunka. Ha van valamiféle egészségügyi intézmény a helyszínen, akkor ott táborozunk le, ha nincs, sátrat állítunk fel, hogy ne kapjunk napszúrást.

Hány beteget tudsz így egy nap megvizsgálni?

Az elején nagyon büszke voltam arra, hogy százötvenet, mára ezt a számot feljebb tornáztuk 2-300-ra, de novemberben voltunk egy árvíznél, ahol két nap alatt 750 beteget vizsgáltunk meg. Ez azért ritka, mert nagyon elfáradtunk, úgy éreztem, ebbe már én fogok belehalni. Csak volt olyan ember, aki három napot gyalogolt, hogy megvizsgálhassuk, nem mondhattam neki, hogy forduljon vissza, mert elfáradtam. Folyamatosan fejlesztjük ezt a logisztikát, hogy éjfél előtt valahogy befejezhessük a napot.

Gondolom, mindig máshova mész terepmunkára.

Persze, de itt óriási számokról van szó. Onitshában nyolcmillióan laknak, majdnem annyian, mint egész Magyarországon, és akkor még ki sem tettem a lábam. Egyszer jót nevettünk Basil atyával, ő az érsek egészségügyi kancellárja, jó barátom, azt kérte, menjünk el a szülőfalujába is szűrni, éppen kiöntött ott a Niger. Mondtam, rendben, készüljünk fel, kérdeztem, hányan laknak ott. Hát, azt mondja, nyolcszázezren. Szóval ez egy falu, az országban pedig kétszáz millióan laknak. Az árvíz is gakori, a Niger deltavidékéről van szó, ez azt jelenti, hogy az esős évszak végén, szeptember-októberben tulajdonképp mindenhol árvíz van, mert megemelkedik a talajvíz. Tehát ők minden évben átélik ezt, és a vályogból épült házaik rendre összeomlanak. Ráadásul a maláriát szúnyogok terjesztik. Egyszer kérdeztem Izunna atyától, a kórház igazgatójától, miért nem költöznek el az emberek az árterekről, ha egyszer tudják, hogy minden évben kiönt a Niger. Erre kinevettek, hogy ez olyan szőke nős kérdés, nagy ötlet, de mégis ki venné meg ezeket a földeket és ingatlanokat, hova költöznének.

Úgy tudom, egyszer te is elkaptad a maláriát.

Hát igen, de ez egy gyógyítható betegség, csak Európában hangzik ijesztően, valójában 3-7 nap alatt nyomtalanul kezelhető, lényegében véve olyan, mint egy rosszabb influenza. A probléma az, hogy ott sok embernek tíz dollárja sincs a gyógyszerre. Évente háromszázmillió ember fertőződik meg, és egymillió hal bele. Ez szégyen. Nem a betegség öl, hanem a körülmények. Számos családban egy-két pohár víz jut egy nap egy embernek, mert nyolc kilométerre van kút, és 25-30 literes egy kanna, amit a fején el tud vinni az egyikük. Hat-nyolc gyerek van egy családban, tehát egy maláriás betegnek egy-két pohár víz jut egy nap, pedig három literre lenne szüksége, hiszen nagyon megviseli a negyven fokos láz.

Orvosként hogyan viseled ezt?

Eleinte nagyon nehezen bírtam, hogy az emberek sorra halnak bele egyszerű, meggyógyítható betegségekbe. Visítottam. Izunna atya, aki az évek alatt nagyon jó barátom lett, mosolyogva azt mondta, Doktor Réka, mi nagyon hálásak vagyunk, amikor jössz, mert akkor kevesebben halnak meg. Ennyi. Ők ebben szocializálódtak, számukra ez természetes. Még Izunna atya is elviseli, pedig Belgiumban doktorált és New Yorkban is tanult. Afrikában mérhetetlen hit van és hála. Nem onnan nézik, hogy mi mindenük lehetne, hanem onnan, mi mindenük van már. Hurrá, kevesebben halnak meg. Ők hálásak azért minden reggel, hogy van két lábuk, két kezük, tető a fejük felett, családjuk, stb. Idővel hozzászoktam ehhez az ordító ellentmondáshoz, ami az én világom és az övék között van.

Többször szóba kerül, hogy veszélyben lehetsz odakint, terrorcselekmények okán.

Északon van egy terrorszervezet, a Boko Haram, ők megölnek néha egy-egy papot, néha egy egész falut. Délen, ahol mi vagyunk, nincs veszély igazából. Azért is vannak ott annyian, az országban zajlik egy belső migráció az északi terror miatt: Onitshában még tíz éve másfél millióan laktak, ma már nyolcmillióan. A keresztényeket szinte a vértanúságig ölik fent, persze, hogy lejönnek, így aztán délen inkább keresztények vannak, északon pedig muszlimok. Egyszer volt, hogy tőlünk három kilométerre felgyújtottak egy papot, akkor nagyon kiborultam, de a környezetemben azt láttam, hogy ők már hozzászoktak. Ott más a hit, sokkal mélyebb, mint Európában, a földi lét tényleg csak egy állomás a számukra. A kórház pedig egy nagyon védett környezet, fegyveres őrök, komoly kerítés van, ott lakom bent, egyébként a személyzet nagy része is, a családjával együtt. Egyedül nem engednek ki, ami miatt eleinte mérges is voltam, én annak idején az egyetem alatt kimentem stoppal Párizsba és ott éltem egy évig utcazenélésből. Nagy kaland volt és megtanultam egy életre, hogy meg tudok élni saját magamból, nem kell rászorulnom senkire. Szóval nehezen viseltem eleinte a bezártságot, de az atyák mindig azt mondják, hogy ha egy missziós orvosnak baja esne, az nyilván elriasztaná a többi orvost is a munkától. És ez igaz. Általában kocsival megyünk ki, az atya, aki kísér, tulajdonképpen a testőröm, azt szokták mondani, ha kiszáll a kocsiból és nem lőnek, akkor kiszállhatok én is. Ez persze vicc, sosem lőttek, nem is hallottam ilyenről délen, de a terepjáróban hátul ülünk a sötétített ablak mögött, mert a fehér emberre azért úgy is lehet tekinteni odakint, mint egy két lábon járó ATM-automatára. A veszélyt ma sem érzem, pont azért, mert egyszerűen nem tesznek ki neki.

Van két lányod. Mennyire könnyű vagy nehéz összeegyeztetni mindezt az anyasággal?

A férjem nagyon sokat segít, igazából már nem kicsi gyerekek mellett fogtam ebbe, és azért csak kétszer megyek ki egy évben. A család pedig imádja, a nagyobbik lányom nagyon lelkes, ő szívesen segített is, most pedig előadást tart az élményeiről a gimnáziumban.

Milyen érzés hazajönni egy ennyire más világból?

Eleinte nagyon idegesített, hogy itt mindenki azért panaszkodik, amiért hálásnak kellene lennie. De ezt is megszoktam. Nagyon szeretem az afrikaiak nevetését, boldogságát, az élethez való nagyon pozitív hozzáállását. Ez egyébként nemcsak hit kérdése, itthon hívő emberek is tudnak depressziósak lenni, igaz, az afrikaiaknak egy kicsit másféle hitük van, mint nekünk, mélyebb, szívből jövő. De korábban, Ugandában nem keresztényekkel találkoztam, gyakorlatilag törzsi környezetben voltam, és ott is mindenki mosolygott. Ez engem mérhetetlenül fel tud tölteni. Ők egyszerűen szeretik az életet, pusztán magáért a létért, nem azért, mert ilyen vagy olyan.

 

Web: afreka.hu

Facebook: afrekahu

Fotók: Afréka Alapítvány

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

17 + hat =

hirdetés