Segítség, kiégtem! Amikor a munka boldogtalanná tesz. Miért veszélyes a burnout szindróma önmagadra és a környezetedre?
Nincs kedvem dolgozni! Utálom a munkahelyem! Kiborít a főnököm! Rühellem a kollégákat!
(Na jó, nem mindet, ahogy nem mindenhol kannibál a főnök sem.) Már megint hétfő, kedd, szerda… S van, akinek munkanap lévén már megint kategória a szombat és a vasárnap is. Ismerős mondatok? Ha szerencsés kivétel vagy, a környezetedben akkor is találkozhattál már ilyen sirámokkal. Persze az érzés is ismerős lehet, amennyiben régebb óta dolgozol, főleg akkor, ha évek óta ugyanazt a munkát végzed ugyanazon a helyen. Pláne, ha nem is rád szabták az adott munkakört. Ha utóbbit belátja valaki, az már fél siker, ám a rossz hír az, hogy imádott munkahelyen, munkakörben is ki lehet égni…idővel.
Sokfélék vagyunk, sokféle hivatással, pénzkereseti lehetőséggel, de a burnout – kiégés – szindróma korunk egyik nagy problémája, amire gyakran azért nincs megfelelő válasz (munkaadói oldalról sem), mert a legtöbb embert az anyagi kényszer hajtja. És az a meggyőződés, hogy aki kitör a mókuskerékből, az nem marad életképes. Ráadásul nem lehet gyávának titulálni emiatt senkit – nem nagyon lehet manapság ugrálni. Sokat számít, hogy milyen tudást, tapasztalatot halmoztál fel az évek folyamán, de az esetek többségében többet nyom a latba, hogy milyen a kapcsolatrendszered.
A burnout cudar egy csapdahelyzet, ami ráadásul nem csak a kiégéstől szenvedő felet sújtja, hanem azokat is, akik kapcsolatban állnak vele.
Megelőzésére nincs általános recept, potenciálisan mindenki veszélyeztetett, de vannak, akik lelki alkatuknál fogva fokozottan azok. Akik nehezen tűrik a monotonitást, vagy ellenkezőleg, feszített tempóban dolgoznak. Akiket nyom a felelősség, a stressz. Akikre emberek – köztük gyerekek, betegek, cselekvőképtelenek – vannak bízva. Akik nem tudnak megújulni, fejlődni a munkában. Akik nem kapnak kellő elismerést erkölcsileg és/vagy anyagilag.
A munka érdekelvű, kegyetlen világában a munkavállaló kiszolgáltatott, egyéni kibontakozása, mentális jól-léte nem elsőrangú kérdés, hisz az általános nézet szerint a munkahely nem kaszinó – ha kaszinó, akkor sem -, termelni, teljesíteni kell, majd 8-10-12 óra munka után jöhet a pihenés, a szórakozás.
Ez nem jelenti azt, hogy a többieket – az erősen szűkített kört – nem fenyegeti a kiégés veszélye. Az irigylése méltó munkahelyi körülmények, a jó fizetés, vállalati bónuszhegyek és szakmai sikerek mellett is jöhetnek szakmai hullámvölgyek, elakadások, mert az ember akkor tud jól funkcionálni, ha időnként egy kis levegőhöz jut. Ha egy kicsit ki tud törni a mindennapokból, ha nem nyomasztják folyamatos és túlzó elvárások s ehhez nem társul kóros megfelelési kényszer.
Létezik a fizetés nélküli szabadság intézménye, és a jobb fej cégek ki is adják, ha arra kerül a sor, de Murphy törvénye szerint általában nem azok veszik igénybe, akiket a burnout a leginkább sújt. Ők nemigen tudnak kilépni kis időre szemlélődni, sokan még annak is örülnek, ha a rendes szabadságot megkapják, amikor szeretnék.
A burnout szindrómát gyakran a munkához, munkahelyhez kötjük, de otthon is el lehet jutni erre a pontra például egy hosszú ideig ápolásra szoruló családtag mellett. Sőt, babázó anyukák is átélhetnek burnout-tüneteket a GYES időszakában. Gyereket nevelni persze egészen más, mint súlyos beteg hozzátartozó mellett állandó bezártságban élni…az anyaság édes teher, mert hatalmas erőforrás is.
A burnout rokon a depresszióval, gyakran a tünetei is hasonlóak, de a depresszió jóval inkább hajlam, s nem feltétlenül külső körülményekre adott válasz. (Nehézség, sorscsapás persze elmélyítheti.) A kiégés a szellemi, lelki és testi kimerültség, belső kiüresedettség állapota, és általában a huzamos ideig fennálló túlterheltség, monotonitás, stressz, munkából adódó frusztráltság következménye. A burnout-hoz vezető út relatíve hosszú.
Szociális munkás hallgatóként hallottam róla először. Tananyag volt, nem véletlenül. A szociális munkások jelentős része rengeteg nehéz élethelyzettel, sorssal találkozik, s ha a segítő szándékuk végtelen is, a lehetőségeik végesek, jogszabályok, intézményi keretek által erősen behatároltak. Az ebből fakadó kudarcélmény és frusztráció a burnout melegágya. Aki gyerekekkel, idősekkel, betegekkel, hátrányos helyzetűekkel foglalkozik, annak fokozottan figyelnie kell magára is. „A kliensekre” nem terhelhető egyéni probléma, nem érheti őket emiatt hátrány.
Kihez lehet fordulni burnout-tal? Ki segíthet?
Ha a hivatalos (bürokratikus, rugalmatlan) keretekben gondolkodunk, akkor az a válasz, hogy egy külsős segítő – nem közvetlen munkatárs -, sok esetben javasoltan szakmabeli tud segíteni, aki remélhetőleg nincs kiégve. Mentálhigiénés szakemberek, életvezetési tanácsadók, pszichológusok, alternatív lélekgyógyászok is tudnak segíteni bizonyára, de elsősorban magadat kell tudni kihúzni a gödörből. Ha nehéz, ha nem lehet változtatni, a saját erőforrásokat kell mozgósítanod! Ne gondolj nagy dolgokra: csodát képes tenni a természetjárás, a sport, a csend (!), az alkotótevékenység, bármi, ami kimozdít az apátiából. Ha megteheted, mert magadnak dolgozol, ne hajtsd túl magad, tanulj meg tudatosan gazdálkodni az időddel, vállalj kevesebbet…
Miért fontos a kiégés szindrómát felismerni?
A munkáltatók felelősséggel tartoznak munkavállalóikért, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Sok munkaadó nagy ívben fütyül erre – a nyugati típusú mantra szerint nincs pótolhatatlan ember. (Bízol magadban? El ne hidd!) Csakhogy a burnout nem egyéni szociális probléma, hanem minimum mikrotársadalmi. Különösen ártó segítő hivatásokban, ügyfélkezelést igénylő munkakörökben, azoknál, akik gyerekekkel, emberekkel állnak napi kapcsolatban.
Amikor az orvos flegma a betegével, amikor az óvónő (standard) ordibál a háromévesekkel, amikor a buszvezető nem vár be, amikor az ügyfélszolgálatos lekezel, feltételezheted, hogy az illetőnek saját magával és a munkájával van (komoly) baja. Ki van égve szegény.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
