Kontroll nélkül. Mélybe ránt és nem emel fel. Filmjegyzet
A Kontroll nélkül az év egyik legütősebb filmje. Nora Fingscheidt rendezte s írta a forgatókönyvet. Lényegre tapintó, jól felépített filmdrámát alkotott. Megrázó, katartikus élmény, pedig nem ad feloldást: nincs happy end. Ezáltal is hiteles.
A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott, Oscar-díjra nevezett német film nem a nemzetközi címmel (System crasher) került a magyar mozikba. Itthon a „Kontroll nélkül” címet kapta. Végül is találó választás, mert a cselekmény egészére, sőt, a történet valamennyi kulcsfigurájára „ráhúzható”, többféle értelmezési lehetőséget adva. Már az előzetes is erős hatású filmet sejtetett, s azt kell mondjam, ez a történet, a maga kissé elnagyolt, (magyar) valóságtól helyenként elrugaszkodott fordulataival együtt is rendkívül érzékletesen és reálisan mutatja be a szociális ellátórendszer, a gyermekvédelem deficitjeit. Nem tudok a filmről spoilerezés nélkül írni, így, aki szeretné megnézni, ezt a filmjegyzetet ne most olvassa el!
A filmdráma egy 9 éves gyermek történetére épül. A kislány szerepében a 11 éves Helena Zengelt láthatjuk, alakítása lenyűgöző.
Benni egy ún. problémás kislány.
A Benni fiúnév, a gyermeket Bernadette-ként anyakönyvezték, de ki nem állhatja ezt a nevet. Több hasonló, finom utalás fejezi ki a kislány édesanyjához, családjához fűződő, ellentmondásos érzelmi viszonyát. Korai traumáit is kis villanásokban adagolja a rendező. Végig a MOST-ban vagyunk, a MÚLT sötét és homályos. A nézőnek kell összeraknia, hogy nem az állami ellátórendszerbe „pottyantott”, jó néhány nevelőotthont és nevelőszülőt „elhasznált” Benni a gócpont. Ő csak egy felnagyított tünet. A nézőnek kell összeraknia, hogy a gyermek-anya kapcsolatban a korai kötődés sérült visszafordíthatatlanul, az anyai, családi hatások képződnek le extrém módon Benniben. A kislány képtelen jól, „egészségesen” kötődni – senkit sem szólít a nevén, igyekszik a környezetét uralni, leuralni. A két véglet él benne. Alapjáraton elutasító mindenkivel, míg a legapróbb szeretetcsírákra is túlzó ragaszkodással válaszol.
Tiszta pillanataiban úgy látjuk, ahogy látni szeretnénk őt (és minden más gyermeket): egy csacsogó, önfeledt, kedves teremtésnek. De Benni nem ilyen; nem a tiszta pillanataival azonosítják. Rá van sütve a bélyeg: „ön- és közveszélyes”.
A felszínből ítélve a kis Benni valóban egy „kis harci törpe”. Kiszámíthatatlan, indulatai elsöprő erejűek. Ahogy halad előre a film cselekménye, a Benni körül kialakult körülmények úgy válnak egyre nyomasztóbbá. Minden arra vall, hogy Benni „reménytelen eset”, hogy végérvényesen elveszett, s visszavonhatatlanul halad a teljes leépülés felé. Hiába gyógyszerezik, hiába emelik a dózist, semmi sem segít…
Egy-egy jelenet kifejezetten sokkoló. Benni kontrollálhatatlan dühkitöréseivel azoknál is kiveri a biztosítékot, akik addig szeretettel, szimpátiával fordultak felé.
Jó lenne betekintést kapni a kislány első éveibe, az édesapjához, nevelőapjához fűződő viszonyába, az otthon elszenvedett traumáiba, ám ezekről nem csepegtet túl sok információt a rendező. Egy-egy jelenetből látszik, hogy nagy baj van az anyával, s hogy a másik két gyerek (Benni két kistestvére) sincs otthon biztonságban, ám a cselekmény Bennire fókuszál.
Szívbemarkoló a születésnapi jelenet. Benni a nevelőotthonban, sorstárs-gyerekek, nevelők társaságában ünnepli a születésnapját. Az anyja ezúttal sincs jelen. Ebben a külsőségeiben tökéletesre komponált, ellentmondásos és feszengős helyzetben csendül fel az alábbi szülinapi dalrészlet:
– De jó, hogy megszülettél!
Benni az anyja által meg van vezetve. Abban a hitben él, hogy egyszer majd hazatérhet; ez tartja benne a lelket… Érthetetlen, hogy a két kistestvérét miért nem emelték ki a családból, érthető, hogy Benni magára húzza a felelősséget (azt hiszi, az ő hibája, vele van baj). A rendező rámutat egy komoly gyermekvédelmi következetlenségre: amikor a kislány hazaszökik (jó szokása szerint), két kistestvérét egyedül találja otthon. A kanapén ülnek, korhatáros filmet néznek, éhesek. A hűtő nagyjából üres. Majd az anya betoppan a „furcsa” nevelőapával. Elszabadul a pokol, és ebből a sötét játszmából megint – újra és újra – Benni kerül ki vesztesen. Rendőrök viszik vissza a nevelőotthonba.
– Óvodás kora óta problémás gyerek. Ha a profik nem bírnak vele, én hogy bírnék?
– teszi fel a kérdést az anya a film egyik kulcsjelenetében. Logikusnak tűnő érvelés. Valójában pedig egy sérült, normális párkapcsolatra, normális életvezetésre alkalmatlan, szétesett nő önfelmentő mellébeszélése. Ahhoz is gyáva, hogy közölje Bennivel: lemond róla. A kényelmetlen feladatot rábízza inkább a családsegítőre. Ez a film egyik megrázóbb része. Nemcsak azért, mert a tehetetlen, vízfejű és egyéb jelzőkkel (nálunk is) gyakran bírált gyermekvédelmi rendszer mögött megláthatjuk a húsvér embert, Bafané asszonyt, aki évek óta kíséri a családot és segíti Bennit. Egy erősnek tűnő, tapasztalt szociális munkást látunk összeomlani, akit teljesen felőrölt az anya által irányított csiki-csuki játék. Kollégái előtt csuklik össze a folyosón. Mindenki visszavonul, egyedül Benni marad mellette. – Nincs semmi baj! – vigasztalja a segítőt. Pedig Benni látja és érzi, hogy oltári nagy baj van.
Ne higgyük, hogy ilyesmi csak a filmvásznon történhet meg…
Vannak a filmben valóságtól elrugaszkodott fordulatok is. Ilyen, amikor reményt keltő, romantikus szálként megjelenik Benni mellett egy megmentő, egy apafigura, az iskolai kísérő személyében. Kapcsolatuk döcögősen indul – eleinte a kislány vele szemben is elutasító -, de aztán közel kerülnek egymáshoz. A férfi, érzelmeinek engedve fellazítja a szakmai határokat, szarvashibát követ el: Bennit beengedi az otthonába, újszülött, totyogó gyermekei mellé. A határátlépés, ahogy a filmben, úgy a való életben is rizikós – nevelő és gyermek is „belesérülhet”. Tragédia is kinőhet belőle.
A reményt – a moziban ülve – akkor adjuk fel, amikor ez a szál is elszakad, ez a kapcsolat is kimerül.
Kezdődik minden elölről. A szokásos körök.
Már egyértelműen kimondható, hogy Benni rendszerabúzus áldozata. A jelenség – sajnos – nem ismeretlen, valós probléma a hazai gyermekvédelemben is, a tehetetlenségi erő tartja életben. Rendszerabúzusról beszélünk, ha a gyermekek védelmét szolgáló tevékenység vagy rendszer nem létezik vagy diszfunkcionálisan működik, ezzel hozzájárul a bántalmazás, elhanyagolás megelőzésének elmulasztásához, késedelmes elhárításához vagy be nem avatkozásával a folyamatos károsodáshoz…
A film befejezése fájdalmasan szimbolikus. A problémát „áthelyezik”; Bennit, egy nemzetközi nevelőprogramra hivatkozva, Afrikába küldik. Repülhet.
Sírni kell. A mélybe ránt és nem emel fel Nora Fingscheidt filmje.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
