Kontroll nélkül. Mélybe ránt és nem emel fel. Filmjegyzet
A Kontroll nélkül az év egyik legütősebb filmje. Nora Fingscheidt rendezte s írta a forgatókönyvet. Lényegre tapintó, jól felépített filmdrámát alkotott. Megrázó, katartikus élmény, pedig nem ad feloldást: nincs happy end. Ezáltal is hiteles.
A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott, Oscar-díjra nevezett német film nem a nemzetközi címmel (System crasher) került a magyar mozikba. Itthon a „Kontroll nélkül” címet kapta. Végül is találó választás, mert a cselekmény egészére, sőt, a történet valamennyi kulcsfigurájára „ráhúzható”, többféle értelmezési lehetőséget adva. Már az előzetes is erős hatású filmet sejtetett, s azt kell mondjam, ez a történet, a maga kissé elnagyolt, (magyar) valóságtól helyenként elrugaszkodott fordulataival együtt is rendkívül érzékletesen és reálisan mutatja be a szociális ellátórendszer, a gyermekvédelem deficitjeit. Nem tudok a filmről spoilerezés nélkül írni, így, aki szeretné megnézni, ezt a filmjegyzetet ne most olvassa el!
A filmdráma egy 9 éves gyermek történetére épül. A kislány szerepében a 11 éves Helena Zengelt láthatjuk, alakítása lenyűgöző.
Benni egy ún. problémás kislány.
A Benni fiúnév, a gyermeket Bernadette-ként anyakönyvezték, de ki nem állhatja ezt a nevet. Több hasonló, finom utalás fejezi ki a kislány édesanyjához, családjához fűződő, ellentmondásos érzelmi viszonyát. Korai traumáit is kis villanásokban adagolja a rendező. Végig a MOST-ban vagyunk, a MÚLT sötét és homályos. A nézőnek kell összeraknia, hogy nem az állami ellátórendszerbe „pottyantott”, jó néhány nevelőotthont és nevelőszülőt „elhasznált” Benni a gócpont. Ő csak egy felnagyított tünet. A nézőnek kell összeraknia, hogy a gyermek-anya kapcsolatban a korai kötődés sérült visszafordíthatatlanul, az anyai, családi hatások képződnek le extrém módon Benniben. A kislány képtelen jól, „egészségesen” kötődni – senkit sem szólít a nevén, igyekszik a környezetét uralni, leuralni. A két véglet él benne. Alapjáraton elutasító mindenkivel, míg a legapróbb szeretetcsírákra is túlzó ragaszkodással válaszol.
Tiszta pillanataiban úgy látjuk, ahogy látni szeretnénk őt (és minden más gyermeket): egy csacsogó, önfeledt, kedves teremtésnek. De Benni nem ilyen; nem a tiszta pillanataival azonosítják. Rá van sütve a bélyeg: „ön- és közveszélyes”.
A felszínből ítélve a kis Benni valóban egy „kis harci törpe”. Kiszámíthatatlan, indulatai elsöprő erejűek. Ahogy halad előre a film cselekménye, a Benni körül kialakult körülmények úgy válnak egyre nyomasztóbbá. Minden arra vall, hogy Benni „reménytelen eset”, hogy végérvényesen elveszett, s visszavonhatatlanul halad a teljes leépülés felé. Hiába gyógyszerezik, hiába emelik a dózist, semmi sem segít…
Egy-egy jelenet kifejezetten sokkoló. Benni kontrollálhatatlan dühkitöréseivel azoknál is kiveri a biztosítékot, akik addig szeretettel, szimpátiával fordultak felé.
Jó lenne betekintést kapni a kislány első éveibe, az édesapjához, nevelőapjához fűződő viszonyába, az otthon elszenvedett traumáiba, ám ezekről nem csepegtet túl sok információt a rendező. Egy-egy jelenetből látszik, hogy nagy baj van az anyával, s hogy a másik két gyerek (Benni két kistestvére) sincs otthon biztonságban, ám a cselekmény Bennire fókuszál.
Szívbemarkoló a születésnapi jelenet. Benni a nevelőotthonban, sorstárs-gyerekek, nevelők társaságában ünnepli a születésnapját. Az anyja ezúttal sincs jelen. Ebben a külsőségeiben tökéletesre komponált, ellentmondásos és feszengős helyzetben csendül fel az alábbi szülinapi dalrészlet:
– De jó, hogy megszülettél!
Benni az anyja által meg van vezetve. Abban a hitben él, hogy egyszer majd hazatérhet; ez tartja benne a lelket… Érthetetlen, hogy a két kistestvérét miért nem emelték ki a családból, érthető, hogy Benni magára húzza a felelősséget (azt hiszi, az ő hibája, vele van baj). A rendező rámutat egy komoly gyermekvédelmi következetlenségre: amikor a kislány hazaszökik (jó szokása szerint), két kistestvérét egyedül találja otthon. A kanapén ülnek, korhatáros filmet néznek, éhesek. A hűtő nagyjából üres. Majd az anya betoppan a „furcsa” nevelőapával. Elszabadul a pokol, és ebből a sötét játszmából megint – újra és újra – Benni kerül ki vesztesen. Rendőrök viszik vissza a nevelőotthonba.
– Óvodás kora óta problémás gyerek. Ha a profik nem bírnak vele, én hogy bírnék?
– teszi fel a kérdést az anya a film egyik kulcsjelenetében. Logikusnak tűnő érvelés. Valójában pedig egy sérült, normális párkapcsolatra, normális életvezetésre alkalmatlan, szétesett nő önfelmentő mellébeszélése. Ahhoz is gyáva, hogy közölje Bennivel: lemond róla. A kényelmetlen feladatot rábízza inkább a családsegítőre. Ez a film egyik megrázóbb része. Nemcsak azért, mert a tehetetlen, vízfejű és egyéb jelzőkkel (nálunk is) gyakran bírált gyermekvédelmi rendszer mögött megláthatjuk a húsvér embert, Bafané asszonyt, aki évek óta kíséri a családot és segíti Bennit. Egy erősnek tűnő, tapasztalt szociális munkást látunk összeomlani, akit teljesen felőrölt az anya által irányított csiki-csuki játék. Kollégái előtt csuklik össze a folyosón. Mindenki visszavonul, egyedül Benni marad mellette. – Nincs semmi baj! – vigasztalja a segítőt. Pedig Benni látja és érzi, hogy oltári nagy baj van.
Ne higgyük, hogy ilyesmi csak a filmvásznon történhet meg…
Vannak a filmben valóságtól elrugaszkodott fordulatok is. Ilyen, amikor reményt keltő, romantikus szálként megjelenik Benni mellett egy megmentő, egy apafigura, az iskolai kísérő személyében. Kapcsolatuk döcögősen indul – eleinte a kislány vele szemben is elutasító -, de aztán közel kerülnek egymáshoz. A férfi, érzelmeinek engedve fellazítja a szakmai határokat, szarvashibát követ el: Bennit beengedi az otthonába, újszülött, totyogó gyermekei mellé. A határátlépés, ahogy a filmben, úgy a való életben is rizikós – nevelő és gyermek is „belesérülhet”. Tragédia is kinőhet belőle.
A reményt – a moziban ülve – akkor adjuk fel, amikor ez a szál is elszakad, ez a kapcsolat is kimerül.
Kezdődik minden elölről. A szokásos körök.
Már egyértelműen kimondható, hogy Benni rendszerabúzus áldozata. A jelenség – sajnos – nem ismeretlen, valós probléma a hazai gyermekvédelemben is, a tehetetlenségi erő tartja életben. Rendszerabúzusról beszélünk, ha a gyermekek védelmét szolgáló tevékenység vagy rendszer nem létezik vagy diszfunkcionálisan működik, ezzel hozzájárul a bántalmazás, elhanyagolás megelőzésének elmulasztásához, késedelmes elhárításához vagy be nem avatkozásával a folyamatos károsodáshoz…
A film befejezése fájdalmasan szimbolikus. A problémát „áthelyezik”; Bennit, egy nemzetközi nevelőprogramra hivatkozva, Afrikába küldik. Repülhet.
Sírni kell. A mélybe ránt és nem emel fel Nora Fingscheidt filmje.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
