„Ha szívrohamot kapnál…?” Önreflexiós gyakorlat, amely rávilágít a munkához való viszonyra, ezáltal az életminőségre

A heti 40 órás munkarend olyan mélységig beette magát társadalmi berendezkedésünkbe, hogy ezt tartjuk természetesnek, normálisnak, sőt, követendőnek. Az a rendes ember, aki legalább 40 órát dolgozik hetente, de az igazán szorgalmasok azért ezt csak minimumszintnek tekintik. Munkaszerződések, családi és hivatalos beosztások ehhez a struktúrához illeszkednek. Mindez evidenciaként itatja át életszemléletünket. De miért? Valaki valamikor kitalálta, hogy ennyi legyen, így ennyi lett.

Joggal lehetünk dühösek emiatt, ugyanis így az életünket adjuk el a fizetésért, s nem az eredményességért és nem konkrét feladatok elvégzésére szerződünk. Csak kevesen gondolkodnak úgy, ha tudnak annyi értéket teremteni 25 óra alatt is, hogy eltartsák családjukat, akkor az is kiváló és nemes, sőt, ettől még maradhatnának a rendes emberek társadalmi halmazában. Különös mód még sok vállalkozó sem képes ebből a kapcából kibújni, pedig, ha valakiknek, nekik az elemi érdekük lenne egy ilyen alternatív attitűd megtalálása és kialakítása.
Ebben segíthet a következő gondolatkísérlet. A múltkor tárgyalt 300 milliós kérdés után ez a második, amit szerintem évente legalább egyszer érdemes megfontolnunk és töprengeni mélységén.

I.

„Ha szívrohamot kapnál, és csak napi két órát dolgozhatnál, mit tennél?”

A hajszoltságnak köszönhetően megkapod életed első szívrohamát. A test kegyetlenül üzen, hogy eddig bírta. A jeleket persze küldte eddig is, hogy vissza kellene venni, de mindig volt egy indok, amivel hátráltattuk egészségünk egyensúlyának visszatértét. Most azonban bekövetkezett a baj, s ott fekszel üveges tekintettel a kórterem nyomasztó hangulatában. A doki jön, s némi beszélgetés után nyersen odavág egy mondatot: „- Ha ezt így folytatja, meg fog halni! Innentől kezdve legfeljebb napi két órát dolgozzon!”

Abból a hipotézisből induljunk ki, hogy – normál esetben – senki nem akar meghalni, így meg kell fogadjuk kardiológusunk iménti, szigorú tanácsát. De hogyan lehetséges mindez? Ugyanúgy meg kell élni, ugyanúgy hozza majd a postás a sárga csekkeket, ugyanúgy szeretnénk tartani megszokott életszínvonalunkat, ugyanúgy vágyjuk költeni a költendőket és ugyanúgy meg akarjuk adni szeretteinknek is legalább azt, amit eddig. Csakhogy 40-50 vagy akár 60 órát is végignyomtunk korábban, az 5×2 azonban mindenhol csak 10 órát jelent. Hogyan változtatnánk meg munkarendünk? Mihez kezdenénk így a munkaerőpiacon? Nagy talány ez.

A kérdés mély, súlyos, megválaszolása pedig nagy koncentrációt, kreativitást és kitartást igényel. Érdemes nekivágnunk, bármennyire is nagy fába vágjuk ezzel élesre fent fejszénk. Az igazán bátrak aztán itt se álljanak meg, és vállalják a következő lépést.

II.

„Ha kapnál egy újabb szívrohamot, és már csak heti négy órát dolgozhatnál, mit tennél?”

Újra a kórteremben találod magad, semmi sincs rendben. A drasztikus csökkentés sem segített. Újabb párbeszéd a dokival, s még komolyabb imperativust szegez feléd: „- Ez már nem játék! A harmadikba biztosan belehal! Emiatt csak heti maximum négy órát dolgozhat!”

Mit tennél, kedves Olvasóm?

– Van ebben a gondolatkísérletben egyfajta kegyetlenség, mégis olyan tükörként szolgál, mely sok titkos összetevőre mutathat rá jelenlegi és jövőbeli életed milyenségéről.

[Megjegyzés: A gondolatkísérletet Timothy Ferris felvetései ihlették.]

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 × négy =

hirdetés