„Mit változtatnál az életeden, ha 300 millió forintot utalnának a számládra?” A válaszokban rejlő üzenet

Örök anekdotává vált, amikor időnként különböző képzéseken felteszem a résztvevőknek ezt a kérdést, akkor a pénzügyes alapbekötésű személyek nem egyszer befektetési portfóliót kezdtek el a rendelkezésre álló időben tervezni és rögzíteni. Nem, most nem erről van szó! Korábban egy egész könyvet szántam már arra, hogy a siker lélektani mozgatórugóit elemezzem. Ott a sikert úgy definiáltam, hogy tudok-e olyan életet élni, amit élni szeretnék, magyarán életritmus, életstílus alapon megragadni ezt az elcsépelt és elinflált szót.

Itt most ennek kifejtésétől így eltekintek, de azt szükséges megemlíteni összegzés gyanánt Timothy Ferris nyomán, hogy

„az emberek nem milliomosok akarnak lenni, hanem azt akarják átélni, amit – hitük szerint – csak milliókon vehetnek meg”.

Erre mutat rá a 300 milliós kérdés.

Két válfaja ismert. Az egyikben a 300 milliót egy főösszegben kapjuk kézhez, míg a másikban egy gazdag mecénás 50 éven keresztül havi 500 ezer forintot folyósít nettóban bankszámlánkra azzal a kitétellel, hogy minden hónapban 4×40 órát dolgozzunk, pont, mint egy klasszikus munkavállalói munkarendben, ellenben azt teljesen ránk bízza, mit és hogyan ütemezzünk, vállaljunk, egyszerűen csak tegyük a dolgunk. Ezzel a második módozattal a lehetséges szabadságfokot maximálisra állítjuk életünk mozgástere kapcsán. (Megjegyzés: a kérdés alaplogikája is kiemelendő, így nem egyszer előfordult felsővezetők esetén, nekik 600 vagy 900 milliót kellett mondanom összegnek, mert a 300 millió nem hozta volna őket túlzottan lázba. Érdemes erre figyelnünk.)

Amikor feltesszük a kérdést, megválaszolása először általában számos hedonista tartalmat hoz elő: miből mennyivel és hogyan többet, amit máskülönben inkább drágának tartunk, s inkább lemondunk róluk. A második hullámban jönnek legtöbbször az ingatlan és más nagyobb befektetések, vásárlások: lakás, nyaraló, autó stb. Harmadik lendülettel a meglévő bakancslistánk is előkerül elménk fiókjának mélyéről: lehet, mégis elutaznék Naurura, vagy a Price Edward-szigretre.

Az igazi tanulság azonban a negyedik etapban kerül elő: az apró gyöngyszemek, melyek szabadabb levegővételt, mókuskerék-mentes mindennapokat, könnyítéseket kódolnak. Ezeket érdemes ilyenkor leginkább dekódolnunk.

Hacsak nem a száraz kenyérért és a vízért, vagyis a létminimumért kell robotolnunk, akkor érdemes feltennünk a kérdést, a hajszoltságunk mikor kerített hatalmába? Mikor adtuk el lelkünket, hogy ezt azért csinálom, mert még ezt vagy azt meg kell szereznem. Az még az enyém lesz, aztán leállunk. De valójában sosem állunk le, mert ekkor már rég függők lettünk. A mindig történjen valami és a még azt is el kell érnem állapotának addiktív harcosaivá válunk, akik már nem tudnak leállni.

De sosem késő. Az ilyen kérdésekkel legalább el lehet gondolkodni. A legszebb válasz pedig ez: mit változtatnék, ha 300 millió lenne a számlámon?

„Semmit!”

Ritka ez a válasz, de előfordul. S, ha mi mondtuk, akkor húzzuk ki magunkat. Tavaly tán nem ez volt, jövőre talán nem ez lesz a helyzet, de itt és most így lett. Örömteli pillanatfelvétele ez lelki nyugalmunk és egészségünk bizonyítékának: tudjuk, most jó helyen vagyunk.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc − 19 =

hirdetés