„Nem akarok beleszólni.” „Te tudod.” A világ legfeleslegesebb félmondatai, avagy pszichés nyomásgyakorlás zsákutcákkal

A világ legfeleslegesebb félmondatai: „nem akarok beleszólni”, „te tudod”, „a te döntésed”. Ha valaki ezt mondja, befolyásolni szeretné a másikat, csak ezt nem ismeri el: ha valóban nem akarna beleszólni, akkor ezek a kifejezések el sem hagynák a száját.

A kapcsolt tartalom, az ellenvélemény elhangzik, amit figyelembe kellene venni, aminek mentén másképpen kellene tennünk, mint ahogyan a szándékában állt. A hozzászólónak valószínűleg nincs teljes hatalma felettünk, nem kényszerítheti ránk nyíltan a saját akaratát (ha mégis, akkor a „te döntésed” szintén nem hangzik el), de sok esetben tölthet be olyan szerepet, pozíciót az életünkben, hogy nyomasztóan hat az ellenvéleménye, annak van ereje ránk nézve. Mivel azt már megosztotta velünk, fel kell vállalnunk vele szemben egy konfliktust, hogy „ezt ajánlottad, de én nem így döntöttem”. Ez pedig teher.
Viszont aki hozzáteszi: „de ez a te döntésed, én nem szólok bele”, egyben a felelősséget is hárítja: végül is ő nem ragaszkodik hozzá, hivatalosan nincs is hatalma feletted, ez a te döntésed, vagyis a negatív következményeket is végül neked kell felvállalnod. Csakhogy a pszichológiai nyomásgyakorlás ettől még hat.

S ebből erős hadviselés is kialakulhat, hiszen öt ilyen után a hatodiknál már hajlamosak vagyunk engedni a csendes erőszaknak, miután a folyamatosan ellenállással növekszik a lelkiismeretfurdalás is, néha engedünk – önmagunk ellenében.

Persze, a leggyakoribb ilyen eset az, hogy a tanács az idősebb generációtól hangzik el a fiatalabb felé egy családban: és bármennyire is önálló döntéseket hoz az ember felnőtt korban, bármennyire szakadt is le és bármilyen látványosan is hagyta figyelmen kívül egy időszakban az idősebbek véleményét, az a fajta tisztelet az idősebbek felé, ami gyerekként születik bennünk, és amit mindig hiányolnak ők később, valójában soha nem tűnik el nyomtalanul. Van ereje, csak megtanultunk együtt élni vele – néha figyelembe vesszük a tanácsokat, néha nem. Csak az utóbbi esetet jelentősen meg tudják nehezíteni az idősebbek – talán nincsenek is ennek tudatában. Igen, el tudjuk már viselni a nyomást, de azért nyomaszt.

És néha ezek a hozzászólások megszaporodnak; egészen apróságokra vonatkoznak és folyton ott vannak: minden lépést, minden mozdulatot megelőz egy jó „tanács”, amit – ha volt ebből korábban konfliktus -, kísérhet egy-egy ilyen félmondat, miszerint „nem irányítani akarlak, csak gondoltam, szólok”.

Olyan, mint egy zavaró, bosszantó kis folyamatos körülöttünk repkedő legyecske, vagy egy fejfájás, amitől néha éjszaka nem alszik az ember.

S persze lehet, a terelgető mondatok tartalmának egy jó része egyezik a mi véleményünkkel, pont arra akartunk mi is mozdulni, pont azt akartuk mi is megtenni: ilyenkor azonban a diadal – „íme, igazam volt!” – a tanácsadóé. Míg a felelősség a hibáért – ahogy arról fentebb is szó volt -, már nem, hiszen a mozdulatot mégiscsak mi tettük meg.

Nehéz játék ez, és nehéz rávilágítani egy ilyen folyamatos „tanácsadó” számára, hogy amit tesz, bármilyen jó szándékkal is teszi, nagyon megviselheti azokat az embereket, akiknek az egyszerű, hétköznapi életét végigvéleményezi. E teher oka részben abban rejlik, hogy elveszítjük az irányítást a saját életünk felett, és a cél is valójában ez is: az illető az irányító szerepet szeretné magához ragadni.

Az a kérdés, vajon miért teszi ezt?

Sokféle ember képes erre, persze, de gyakorta fordul elő, hogy idős nők válnak ilyenné – persze néha férfiak is. Most, hogy már én is szülő lettem, és kénytelen vagyok folyamatosan egy kis élet minden apró lépését irányítgatni részletekbe menően, el tudom képzelni: van, aki egyszerűen beleragad ebbe a szerepbe. Talán nincs is tudatában annak, hogy bosszantó léggyé vagy fejfájássá vált, mert nem tudja, már nem érezheti a szavai hatását. De az ettől még van: mégis rátenyerel valakire, mégis lenyomja valamennyire.

A megoldást egyelőre nem tudjuk, csak próbálgatjuk: ha a hatás nem érződik, az fokozza az erejét. Ha megpróbáljuk éreztetni, megfogalmazva a problémát, visszapattan: „de hát én nem akarlak irányítani!” Ha megpróbáljuk megfogadni a tanácsokat, látványosan átadva az irányító szerepet, azt szintén fokozó erővel bír.


Te mit gondolsz erről? Írd meg kommentben a véleményed!

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhárom − 9 =

hirdetés