Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 12. rész
Így kezdődött: „nem kellett hosszan kutatni a neten, hogy rátaláljak a Rota Vicentinára (Fishremen’s Trail) Portugália délnyugati részén, végig az óceán partján. Ez lesz ám csak a nekem való túra!” A túranapló eddigi részei itt találhatók >>
12. nap – A happy place (Katie Melua)
Reggel kilépek a túrás pletykacsoportból. Ideje van a lezárásnak, az elengedésnek, ez az utolsó nap. Nagyon bennem van a vágy valami emelkedettségre, valami méltó befejezésre, de nagyon nem találom. Amilyen jó volt a szállás, annyira középszerű a reggeli. A kávét meg se próbálom, nem iszok termoszos kávét, annál nagyobb sznob vagyok. Búcsúsimi a cicának, ha valakit nem érint meg az én ünnepi hangulatom, hát ő az.
Baktatok az apró házak közt, hoppá, itt nyitva van egy kávézó, csak összejön ez az adjuk-meg-a-módját dolog. Annyira belelkesülök, hogy kérek egy szeletet abból a nagyon guszta csokitortából is. Amiről az első falatnál kiderül, hogy nem finom, hanem ehetetlenül rossz. De tényleg. A kávé is csak alig közepes. Hjaj.
De az óceán rendben van, szép, mint mindig. Térképészkedek kicsit, ránavigálom magam a túraútra, és csak sétálok. Hagyom, hogy jöjjenek, menjenek a hangulatok, érzések.
Van bennem még mindig ez a sürgető várakozás, ez a nagy akarás, hogy legyen, történjen valami emlékezetes. De vajon miért akarom ennyire, miért ennyire fontos ez most nekem? … ööö … ja, hát igazából nem is fontos. És huss, már nincs is velem, elillant. Ez most könnyen ment.
Amikor csak álldogálok és elmélázok az egyik kis öböl szépségén, megérkezik hozzám a nem-sírok-amiatt-hogy-vége-hanem-annak-örülök-hogy-megtörtént hangulat. És könnyen adom át magam ennek a hangulatnak. Ez az élmény, minden megtett kilométer, minden egyes lépés most már az enyém, mindig velem lesz. Ha nem is fogok rá tudatosan emlékezni, a részemmé vált, alakított, formált rajtam.
Kilométerek múlva jön az eufória. Megcsináltad, Éva, látod, ezt is megcsináltad. Végigsétáltad a Rota Vicentinát. És ez büszkeséggel tölt el, igazi, mellkasfeszítő büszkeséggel. Plusz, lesz mit mesélni osztálytalin.
Közben persze mezítláb taposom a homokot, alig haladok, de legalább fárasztó, szerzek még néhány hámsérülést a lábamra, nyűgös vagyok, feszült, semmi nem jó. Igen, tudom, ez az éhség és a fáradtság. Az utolsó 3 km egy kegyetlen, hosszú, monoton menetelés, már csak az utat nézem, hogy hová lépek. Erről a szikláról már nem csúszok le, ebbe a patakba már nem esek bele, toporzékolni tudnék. Vagy sírni.
A városszéli étteremből elküldenek, már bezárt a konyha, vége az ebédidőnek (2 óra múlt), majd este nyitnak.
– És egy sangriat esetleg? Kávét?
– Sajnálom, asszonyom.
Végül akad étterem is, ünnepi ebédet csapok, naná, hogy grillezett polip, saláta, sangria, a végén egy mousse au chocolat.
És ha ünnepire vágytam, emelkedettre, hát ez a kilátás a hostel tetőteraszáról:
Mivel is lehetne méltóbb módon lezárni ezt a túrát, mint magával az óceánnal?
35684 lépés, 22,63 km
Ui: A hostelban a pultos megkérdezte, tudom-e, mi a legfinomabb aperol spritz titka.
– Nem. Mi lenne az?
– A titok a hely, ahol iszod. Attól olyan finom. Hidd el, a világon itt a legfinomabb az aperol.
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Az utolsó rész következik
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
