Tanév elé. „Én derűlátó vagyok, mert borút nézni már nem érek rá.”
Legszebb reményeinkben az iskola egy biztonságos, ösztönző, egyéni képességek kibontakozását támogató, pozitív énképet formáló hely a gyerekek számára. Ám az iskoláról nem feltétlenül ezek a gondolatok jutnak az eszünkbe, sőt!
Iskolába járni nekünk sem volt egyszerű gyerekként. Rengeteg emléket őrzünk az általános és középiskolás évekről, jót és rosszat. Az iskolai élmények maradandó lenyomatot hagynak bennünk. Sokan vitatják – jellemzően a tananyaggal összefüggésben -, hogy az iskola az életre készít fel, pedig tágabban értelmezve mégis csak erről van szó.
Az iskola másodlagos szocializációs színtér; iskolás éveinkben sok mindent megtapasztalunk, és ezek az élmény-mintázatok beépülnek a személyiségünkbe.
Az elsődleges szocializációs színtér a család.
Az elsődleges szocializáció az ősbizalom, a kötődés, az empátia, a biztonságos világba vetett hit megalapozásának az időszaka. Mire egy gyermek iskolaéretté válik, bimbózó személyiségén, viselkedésén már kivehetők olyan mintázatok, melyeket a család működése, a családban irányadó értékek és normák, érzelmi jellemzők, megküzdési stratégiák rajzolnak rá. Ezek a mintázatok ritkán tökéletesek, már ha egyáltalán a tökéletességet keressük egy iskolába készülő gyermekben. Merthogy a családban is begyűjtünk mindenféle élményt. Ráadásul nem minden gyermek számára jelent védett, érzelmi biztonságot adó közeget, szeretettel teli légkört a család, így ők ezzel a csomaggal érkeznek meg az iskolába.
A pedagógusok pedig (ahogy mondani szokás) „hozott anyagból dolgoznak”. Nincs varázspálcájuk, igaz, nem is minden gyermeknek lenne rá szüksége. Tehát, amikor a pedagógusokat éri bírálat, erről nem érdemes elfeledkezni. Minden gyerek mögött család áll vagy valamiféle meghatározó szocializációs közeg. (Ez pusztán a megértéshez lenne fontos, ítélkezésmentesen.)
Kisiskoláskorban már nem csupán a családi minták, kötődések alakítják a gyermek önmagáról kialakult képét, egyre nagyobb szerepet töltenek be a kortárs kapcsolatok, és az ún. tekintélyszemélyektől – vezérszerepet betöltő kortársaktól, pedagógusoktól – érkező visszajelzések. Emellett megjelenik a teljesítményalapú értékelés is, amely ugyancsak komoly hatást gyakorol a gyermek formálódó én-képére. Borbáth Katalin szerint:
„A pedagógusok pszichés jólléte erősen befolyásolja a diákok jóllétét is az iskola világában. Vagyis mindenki jólléte a tét.”
Egy jó pedagógus tisztában van a határaival, azzal is, hogy ezen határon belül rengeteg jót tehet egy gyermekért; képes bizonyos mértékig korrigálni és mérsékelni az elsődleges szocializáció „ártalmait”, a kulcskompetenciák, szociális készségek fejlesztésével, értő és érző figyelemmel. Ha egy pedagógusból valaki ezt a hozzáállást hiányolja, az szerintem jogos; ezzel nehéz lenne vitatkozni. A pedagógusok felelőssége a gyermek személyiségfejlődési folyamatában megkérdőjelezhetetlen.
Csakhogy nemcsak egyén, család működhet diszfunkcionálisan, hanem intézmény és szakember is.
Ennek kapcsán pedig tele vagyunk titkokkal, tabukkal, ami éppen nem segíti ezen ártalmas hatások felszámolását, az azokkal való nyílt szembenézést… Diszfunkcionális működés például, amikor a gyermek támogatásra szorul, mégis, a sok szakember között valahogy elveszik a „rendszerben”, vagy éppen az iskolában válik áldozattá, és nem kap érdemi segítséget.
Az iskolai élettel kapcsolatban kitüntetett figyelmet kap az utóbbi években a kortárs bántalmazás és az ellene történő fellépés szükségessége. Kampányok, preventív-érzékenyítő foglalkozásvázlatok, módszertani ajánlások sora látott napvilágot a bullying megfékezése, kezelése érdekében – mindez üdvözlendő. Kevésbé kapnak publicitást ugyanakkor szakmai színtereken azok az esetek, amikor a tanuló az iskolában felnőttnek van kiszolgáltatva: folyamatjelleggel a „fekete pedagógia” jelenségének az áldozata.
Néhány példa. Pedagógusok mondták gyerekeknek:
„Nem lehet izomhúzódásod! Ahhoz előbb izmokat kellene növesztened.” (kamaszfiúnak)
„Le kellene fogynod!”
„Ne árulkodj, védd meg magad!”
„Panaszkodj csak otthon az anyukádnak!”
„Kussolj, kisfiam!” (alsós kislánynak)
Az elmúlt években több olyan iskolaváltást kísértem nyomon, melyeket „fekete pedagógiai” hatásokkal indokoltak a váltást kezdeményező szülők vagy diákok. A fekete pedagógia jelenségével érdemben kevesen foglalkoznak, noha erősen meghatározza a tanulók mentális állapotát.
Borbáth Katalin a „Gondolatok a tanár mentális jóllétének aspektusairól és azok hatásairól” c. tanulmányában kifejti, hogy a finn tanárképzési modellben a pedagógus identitás, a szakmai személyiség tudatos kialakítása is megtörténik. Nem (csak) elméleti szinten jelenik meg a képzésben az önismeret, a szakmai személyiség kérdésköre, hanem konkrét pedagógiai cselekmény részeként alakul ki.
Gyarmathy Éva Öröm és boldogság az iskolában c. tanulmányában azt írja:
„Az szocializálja a gyereket, akivel a legtöbb aktív időt tölti. A kisgyerekkori élmény egyrészt mint modelltanulás, másrészt mint az öröm forrása ivódik bele a fejlődő agyba. Valamihez, valakihez mindenképpen kell kötődnie, és egész életére meghatározó lehet, hogy mit talál maga körül.”
Rudolf Steiner, a Waldorf-pedagógia atyja így fogalmazott:
„Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.”
Az értő, érző figyelem, a türelem, a szeretet csodákra képes!
Fodor Ákos hakuját idézve:
„Én derűlátó
vagyok, mert borút nézni
már nem érek rá.”
– M. M. –
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
