Testetlenül. Részlet egy meg nem született gyermek naplójából. Novella
Figyelem, érzékeny tartalom!
***
Soha nem gondoltam volna, hogy meghalhatok még a születésem előtt. Még csak azt sem mondhatom, hogy a szüleim fiúnak reméltek, mert bár valóban fiúként jöttem volna a világra, apám és anyám csírájában sem merték éltetni magukban a gondolatot, hogy akár fel is nőhetnék. Így aztán számukra embrió maradtam; 5-6 hetes magzatként élek az emlékezetükben, mélyen eltemetve. Nyolc éve már, hogy elvetéltettem. A szüleimet szorongás fogja el, ha néha-néha az eszükbe jutok. Szégyellik, hogy nem voltak hozzám elég jók, elég bátrak. Nevet sem adtak nekem. Kerülték a megszemélyesítést.
Nem kaptam meg vágyott testemet.
Kikérhetném magamnak, de nem teszem.
Egy lehetőség voltam két ember közös életében.
Nem maradtak együtt, pedig szentül hitte mindenki, hogy a szüleim a koporsóig szeretik egymást. Apai nagyanyám féltékenységgel vegyített büszkeséggel még a szakítás után is gyakran emlegette, hogy a fia Istennőként tekintett az anyámra.
Egy szó, mint száz: a kapcsolatuk nem volt elég erős. A kezdeti fellángolás után konok, gyermekded lelkületű apám beletespedt a megszokásba. Kiszámíthatatlan, szeszélyes anyám viszont ki akart törni. Izzó szerelemre, mozgalmas állandóságra vágyott.
Érezte, hogy nem szabadna hozzámennie az apámhoz, és az apám is sejtette, hogy a házasság nem lesz hosszú életű. Hat éve éltek együtt, amikor a rokoni noszogatás szülte bizonytalan elhatározásból nekiláttak az esküvő szervezésének. Világrajövetelem két évvel korábban hiúsult meg. Vadházasságban fogantam.
A házasságuk röpke két évig tartott. A nyolcadik karácsonyt már mindketten unták. A Szilveszter is egyhangúan telt. Anyám január első hetében közölte: szeretne új életet kezdeni. Négy hónap múlva különköltöztek.
A válás minden jóbarátot összezavart. Hova tart a világ, ha már ők is szétmennek? Feszengve próbálták megfejteni az „ideális páros” rejtélyes szakadását. Végül abban maradtak, hogy a kínos szituációban az apámat illeti az együttérző támogatás, elvégre imádta az anyámat…
Valójában pedig? Makacs apámban nem volt annyi szív, hogy megmentse a kapcsolatot, a befejezéshez viszonyt végtelenül gyáva volt.
Én sem tudtam volna őket összekovácsolni. Szakadásra ítéltetett családban nem akartam felnőni, de – gondoltam -, ha ez az út, legyen, hát végigjárom. Csakhogy az út már a fogantatásom pillanatában kettéágazott: lenni vagy nem lenni?
Tudtam, hogy rajtuk áll, nekik kell megválaszolniuk. Nem magukban, hanem a körülményekben találták meg a kézenfekvő magyarázatot, bár az apám hezitált. Riadt anyám döntését végül ő és a szűkebb család is elfogadta.
Együttesen fosztottak meg az élet-élménytől, s ha hálás nem is vagyok érte, megértem.
Én legalább elmondhatom, hogy a szüleim tiszta lapokkal játszottak.
Mennyi, de mennyi emberkezdeményt szippantanak, kaparnak ki nap mint nap az anyaméhből, anélkül, hogy az apa hozzájárulna – ha tudná a világ! És mennyi, de mennyi gyermekpalánta végzi embrióként, úgy, hogy az őket nemzők soha nem tudják meg, mi történt vérükkel. S a nők, az anyák, akik egyedül nem merik vállalni vágyott gyermeküket? S akiket a férfiak kényszerítenek a „végső megoldásra”…? Súlyos titkok terhelik a Földet.
Távozásom napján anyám is, én is nagyon féltünk. Az orvosok és az ápolók egyikünket sem vettek emberszámba. Anyám méhszáját kitágították, a pálcikaszerű, tömör vattadarab órákig a testében volt. A méhszáj lassan engedett a pálcika feszítésének, s amikor enyhe görcsök kíséretében annyira kitágult, hogy hozzám lehessen férni, anyámat elaltatták.
Egy vékony csövön át távoztam a testéből, a vákuum hatalmas erővel szakított le a méhfalról. Nem a test fájdalmát éreztem, hanem a lélek rettegését. Közel voltam bimbódzó testemhez, s bár egy voltam vele, még nem voltam hozzá kötözve. (Vajon hányan hiszik el nekem, hogy az élet a fogantatás pillanatában kezdődik?) Amikor az orvos a véres húscafatot szenvtelenül a kukába dobta, úgy éreztem, megszakad a szívem. Láttam, mi történik körülöttem, és ez összezavart. Hogy lehet az, hogy nem semmisültem meg?! Elvesztettem az időérzékemet. Mintha évek teltek volna el… Aztán megpillantottam az anyámat – még mindig a műtőasztalon feküdt. Mélyen aludt. Szerettem volna bátorítani, de nem érzett engem.
A létezés élménye letaglózott. Végtelenül szabadnak éreztem magam. Már nem rettegtem, már nem fájt semmi. Egy kedves, lágy alak megérintett, és kedvesen elmagyarázta, hogy a szabad akarat magasabb rendű törvényszerűségének kellett engedelmeskednem.
Apám évek óta más nővel él, egy kislánnyal pótolta a hiányomat. Anyám pedig azóta is lázasan keresgéli a biztonságot, az igaz szerelmet. Két komolyabb kapcsolatából nem született gyermek. Úgy döntöttem, nem megyek messzire. Készen állok, várom a napot, amikor az anyám megfogan… Rendületlenül létezem addig is. Nemtelenül, szabadon.
Nyitókép: Raphael Brasileiro/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
