„Türelmet tanulunk, bizalmat tanulunk.” Jól lenni otthon, sajátos nevelési igényű gyermekkel? Nem lehetetlen. Labancz Dániel klinikai szakpszichológussal beszélgettünk

Kijárási korlátozás, karantén, digitális távoktatás, távmunka, a személyes érintkezések minimalizálása stb. … sorolhatnám a fogalmakat, melyek a koronavírusjárvány következményeként az életünk részévé váltak. Sokszor elhangzik, mennyire felkészületlenül ért bennünket a járvány, s bár már hetek teltek el az óvintézkedések bevezetése óta, nem tudom, fel lehet-e egyáltalán készülni arra, hogy hirtelen gyökerestől megváltozik minden körülöttünk, a világban. A veszteségeinkre fokozatosan eszmélünk rá, és egyelőre nem látjuk a végét…

Több pszichológussal készítettem már interjút a járvány kapcsán, ezúttal Labancz Dánielre esett a választásom. Klinikai szakpszichológus és tréner. Tizenkét éven át dolgozott a Vadaskert Gyermekpszichiátrián. 

Labancz Dániel klinikai szakpszichológus, tréner

Milyen jellegű segítséget várnak leginkább tőled a járványügyi helyzetben?

A régebbi pácienseim a helyzethez való alkalmazkodásban keresik a segítséget – elsősorban olyan jó gyakorlatokat, ötleteket és megértéseket, melyekkel elviselhetőbbé válnak azok a szorongások, nehézségek, amit a karantén és a vírushelyzet okoz. Persze vannak olyanok is, akik sokkal jobban viselik ezt a helyzetet, mint mások.

Van bevált módszered arra, hogy miként közelítsd meg ezt az összetett problémakört?

A pszichológus szakmát is váratlanul érte a járványügyi helyzet. Úgy látom, nagyon gyorsan és hitelesen igyekszik a szakma alkalmazkodni, pro bono (térítésmentesen, például a pszi.hu oldalon) elérhetőek önkéntesen dolgozó kollégák bárki számára, akit a vírus okozta krízisek érintenek, és komoly szakmai diskurzusok folynak különféle internetes felületeken arról, hogyan lehet szakemberként ezt a helyzetet jól kezelni, akár a terápiás-segítő folyamatokban, vagy akár az egészségügyben dolgozók támogatásában.

Rendkívüli helyzet, hisz mindenki érintett valamilyen formában és mértékben. A segítő szakemberek is…

Bokor László pszichoterapeuta ezt úgy fogalmazta meg egy szakmai anyagában, amelyet a jelen helyzetről írt, hogy ugyanabból a szorongásos mezőből érkezünk mi is, mint a kliens vagy bárki más, ami jóval megterhelőbb a segítő szakemberek számára. Ugyanakkor sok szempontból erőt tud adni, ha az ember segíteni tud a másikon, tenni tud valamit azért, hogy segítsen másoknak „túlélni”. Egymással is sokat beszélgetünk, vannak kisebb-nagyobb szakmai közösségek, szupervízós lehetőségek, így egymást is támogatjuk. Minden pszichoterápiás folyamatban tetten érhető a segítő érintettsége, amit jól kell tudni kezelni – most annyiban más a helyzet, hogy a problémák és nehézségek nagyobb része nagyon hasonló a kliensekéhez.

Apaként megtapasztalhatod a kisgyermekes szülők helyzetét is. Gyermeked hogyan viseli a bezártságot?

A kisfiam két és fél éves. Szeptember óta járt bölcsődébe, nagyon szerette, szereti a gondozónőket, nagyon jó az intézmény. Nyilván nem fogalmazza meg ezt még explicit módon, de láthatóan hiányzik neki a gyerektársaság. Nehéz tud lenni már a bölcsis kicsinek is, főleg ha a szociális érettség azon fokán van, hogy igényelné a társas, kortárs kapcsolatokat. Az a fő kérdés, hogy tudunk-e a bezártság ellenére kellően ingergazdag környezetet teremteni a kisebbek számákra. A bezártság, a beszűkültség miatt kevesebb lehetőség, kevesebb inger, szociális hatás veszi most őket körül, főleg ha egy belvárosi lakásban él a család. Ugyanakkor a szülők feszültsége, nehézségei az összezártság okán talán még erőteljesebben hatnak rájuk. Nagy változást élnek meg a gyerekek is, az ő életükből is eltűnt egy csomó minden: nem lehet játszótérre menni, nem lehet találkozni az eddig fontos emberekkel. Egy pici gyereknek nehéz megmagyarázni, hogy miért van ez, egy két-három éves kevéssé érti meg, mi történik. Elfogadja, de a változást egészen biztosan érzi.

Fokozottan nehéz azok helyzete, akik sajátos nevelési igényű gyermekükkel vannak otthon. Az ő esetükben a távtanulásra való átállás különösen nagy tehertétel…

Az SNI-s gyerekeknél neurológiai alapúak a teljesítményzavarok; speciális figyelmet, odafordulást kell kapniuk ahhoz, hogy a saját tempójukban haladni, tanulni, fejlődni tudjanak. Megfelelő környezetre van szükségük ahhoz, hogy jól tudjanak alkalmazkodni, teljesíteni. Általánosságban elmondható, hogy egyértelmű szabályokra és keretekre van szükségük ezeknek a gyerekeknek, például egyértelmű és kiszámítható napirendre, bármilyen tanulási zavarról is beszélünk. Fontos, hogy a szülők kijelöljenek valamiféle irányt, hogy a gyerek lássa, merre halad, miből mi következik, és fontos az is, hogy legyenek egyértelműen meghúzott határok, de emellett olyan megállapodások vagy szabályok is, amelyek gyerek és a szülő egyezségeinek az eredményei.

Mondanál példát szabályokra és határokra?

Például: mikortól meddig tart a tanulási idő? Amikor nem megyünk ki az udvarra, nem csinálunk mást – csakúgy, mint a suliban, s legyen ez elválasztva a szabadidőtől. Vagy: ha jön egy feladat a pedagógustól, legyen kerete annak, mikor és hogyan csináljuk meg: mi az, amit egyedül old meg a gyerek, miben és mikor kérhet segítséget a szülőtől – mert a napirendünket egymáshoz is kell igazítanunk a családban. Most, hogy sok családban otthonról kell dolgoznia a szülőnek, s emiatt nem tud egész nap a gyerekre figyelni, kihívást jelenthet az is, hogy hogyan hangoljuk össze a napirendünket. Egy anyukával például azt találtuk ki, hogy mivel a kislányának sokszor nehéz kivárnia azt az időt, amikor anya rá tud figyelni, ezért az íróasztalra tettek egy gondolatgyűjtő-befőttesüveget, amibe kis cetlikre írva bele lehet dobni azokat a gondolatokat, kérdéseket, amelyek a tanulási/munkaidőben jönnek fel a gyerekben – hogy nehogy elfelejtődjenek, mire a szülő végez, és a közös időben elő lehet venni. Türelmet tanulunk, várni tanulunk, bizalmat tanulunk – és nem érzi azt a gyerek, hogy le van pattintva…

Szülőként magam is tapasztalom, hogy a kisiskolások mellett ott kell lenni. Nem kell helyettük tanulni, de figyelni kell arra, hogy a feladatokat ne blicceljék el, próbálják leadni a kért határidőre, ha pedig valamiben elakadnak, segíteni kell őket. Ez a készenlét a munka, a háztartás mellett bizony megterhelő tud lenni… Hogyan tudjuk kiiktatni a megfelelési kényszert, hogy ne stresszfaktorként fogjuk fel a távtanulás időszakát?

Fontos volna, hogy amennyire csak tudjuk, próbáljuk meg összehangolni egymás napirendjét. Érdemes vizualizálni: akár ki is lehet akasztani egy nagy táblát a falra, amin mindenki időbeosztása, feladata szerepel. A szülőknek magukkal szemben is érdemes türemesebbek lenniük. Semmiképpen ne várjuk el ugyanazt a teljesítményt a gyerektől (és magunktól se!), mint békeidőben. Bizony előfordul, hogy többet kell ismételni, gyakorolni, lassabb haladással, és ezért a szabályok, megállapodások bevezetésében is fokozatosan érdemes haladni. Ha felmerül egy probléma, ahhoz is kapcsolható egy új egyezség. Törekedjünk a megfelelő tanulási környezetet megteremtésére. Olyan helyen tanuljon a gyerek, ahol tud koncentrálni, kevesebb inger voja el a figyelmét. A legtöbb gyerek egyébként, ha hagyják, egy ponton túl megtalálja azt a módját a tanulásnak, ahogy az számára hatékony. Én például figyelemzavarosként rájöttem (kis segítséggel), hogy sétálva, mozogva sokkal hatékonyabban tanulok, sokkal jobban rögzült a tananyag… Hiába akarnék az asztal mellett tanulni, be kellett látnom, hogy nem működik. Rugalmasságra van szükség. Van olyan ADHD-s gyerekem, aki az ágyon fekve, fetrengve, fejen állva, térdelve tanul. És megtanulja az anyagot, lassabban ugyan, de megtanulja. Fontos látnunk, hogy ha igyekszünk a gyereket „tevékenységben tartani”: azaz ha a tanulás a mozgáson túl például képhez, hanghoz is kötött, az összes érzékelési csatorna – látás, hallás, tapintás stb – egységes bevonásával hatékonyabbá tehető.

Sok szülő érzezheti úgy, hogy az iskolabezárás nyomán magukra maradtak egy nehezen kezelhető „problémával”. Hova fordulhatnak?

A legtöbb nevelési tanácsadó, gyermekpszichiátriai ambulancia, pszichológus elérhető online formában. Érdemes érdeklődni, keresni ezeket az utakat. Tartanak online fogadóórákat, online tanácsadást, terápiát azok a kollégák, akik a pedagógiai szakszolgálatoknál, vagy iskolákban pszichológus státuszban vannak. Ők az adott gyerek kapcsán specifikus segítséget tudnak nyújtani. Mert azért nagyon nehéz általános recepteket adni: ezeknek a gyerekeknek pont a különlegességükből fakad, hogy egyéni támogatást, egyéni látásmódot igényelnek a velük foglalkozó felnőttek részéről. Ezért érdemes adott esetben konkrétan azzal a szakemberrel konzultálni, aki esetleg jól ismeri a gyereket.

A bezártság idején – amikor is minimális a mozgástér, a személyes kapcsolatok redukálódnak – sokan érezhetik úgy, hogy érzelmi hullámvasúton ülnek. Például az indulatkezelési zavar gyerekről szülőre, szülőről gyerekre ragad. Ördögi kör…

Nagyon hiszek az indulatok, a feszültség játékba fordításában. Ha látom, hogy feszült a gyerek, esetleg épp tombol, végigsöpör a lakáson, mint egy forgószél, lehajolok, leguggolok, lefekszem mellé – szimbolikus gesztus, nem felülről próbálom megoldani a helyzetet, hanem megérkezem előbb őhozzá. Birkózunk, párnacsatázunk – oldjuk a feszültséget. Próbáljunk meg úgy gondolni egy hiperaktív, túlmozgásos gyerekere, mint aki azért keresi az ingereket, hogy megfelelő módon megfelelő ingerekhez jusson a központi idegrendszere. Nagy impulzusokra van szüksége… Ki lehet találni olyan dolgokat, aktivitásokat, melyek ebben segítik, a legegyszerűbb formája akár egy boxzsák a gyerekszobában, amit lehet püfölni – és adjunk rá mintát például azzal hogy együtt esünk neki, ne hagyjuk magára a gyereket az indulataival. A szülő a példa, a minta arra, hgy mit lehet kezdeni a feszültséggel, szorongással, konfliktussal – ha magunkban fejlesztjük ezeket a képességeket, a gyerekünkben is fejlődni fognak… Legyen minden nap „gyerekidő”: egyszer-kétszer legalább tíz-tizenöt perc, amikor semmi más nincs, csak a gyerek meg én, és azt csináljuk, amit ő szeretne, adjuk neki a teljes figyelmünket. Úgy is mondhatnám, hogy feltöltjük a gyerek szeretet-tartályát. A gyerekek úgy működnek – megjegyzem, a felnőttek is, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni –, hogy ha fel vannak töltve szeretettel, megbecsüléssel, elfogadással, sokkal jobban tudnak funkcionálni – jobban viselik a frusztrációt, magabiztosabbak, stabilabbak lesznek. Ha a szeretet-tartály üres, akkor „köhögni” fog a rendszer, sűrűbbek lesznek a balhék, a hisztik, a sírások – elfogy a szeretet-energia Ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy bizonyos helyzetekben a gyerekeknek egyszerűen szükségük van a határszabásra. Nem lehet anélkül megtanulni az életet, hogy nem találkozunk határokkal – legyenek ezek ésszerűek, érthetőek, egyértelműek és szeretetteliek, lehetőleg ne indulatból húzzunk határt. Sokszor meg fog történni, hogy épp a határszabás hozza elő a balhét, a hisztit, de nem feltétlenül baj ez… Sőt. Nem feltétlenül kell megszüntetni a sírást – ugyanis feszültségoldó funkciója van. Megtaníthatom, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amikor nem az történik, ő amit szeretne, de ott vagyok mellette, meghallgatom a sírását, elfogadom őt a nehéz érzéseivel együtt. Sokszor a gyerekek keresik a határokat, mert szükségük van rájuk – ez adja a biztonságukat. Ha szeretettel tudunk határt szabni, és nem indulatból, dühvel, egyedül hagyva a gyereket a rossz érzésekkel, akkor azt tapasztalhatja meg, hogy ebben az állapotában, a rossz érzéseivel együtt is szerethető, elfogadható és nincs vele baj.

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy Művészeti Iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.