„Türelmet tanulunk, bizalmat tanulunk.” Jól lenni otthon, sajátos nevelési igényű gyermekkel? Nem lehetetlen. Labancz Dániel klinikai szakpszichológussal beszélgettünk

Kijárási korlátozás, karantén, digitális távoktatás, távmunka, a személyes érintkezések minimalizálása stb. … sorolhatnám a fogalmakat, melyek a koronavírusjárvány következményeként az életünk részévé váltak. Sokszor elhangzik, mennyire felkészületlenül ért bennünket a járvány, s bár már hetek teltek el az óvintézkedések bevezetése óta, nem tudom, fel lehet-e egyáltalán készülni arra, hogy hirtelen gyökerestől megváltozik minden körülöttünk, a világban. A veszteségeinkre fokozatosan eszmélünk rá, és egyelőre nem látjuk a végét…

Több pszichológussal készítettem már interjút a járvány kapcsán, ezúttal Labancz Dánielre esett a választásom. Klinikai szakpszichológus és tréner. Tizenkét éven át dolgozott a Vadaskert Gyermekpszichiátrián. 

Labancz Dániel klinikai szakpszichológus, tréner

Milyen jellegű segítséget várnak leginkább tőled a járványügyi helyzetben?

A régebbi pácienseim a helyzethez való alkalmazkodásban keresik a segítséget – elsősorban olyan jó gyakorlatokat, ötleteket és megértéseket, melyekkel elviselhetőbbé válnak azok a szorongások, nehézségek, amit a karantén és a vírushelyzet okoz. Persze vannak olyanok is, akik sokkal jobban viselik ezt a helyzetet, mint mások.

Van bevált módszered arra, hogy miként közelítsd meg ezt az összetett problémakört?

A pszichológus szakmát is váratlanul érte a járványügyi helyzet. Úgy látom, nagyon gyorsan és hitelesen igyekszik a szakma alkalmazkodni, pro bono (térítésmentesen, például a pszi.hu oldalon) elérhetőek önkéntesen dolgozó kollégák bárki számára, akit a vírus okozta krízisek érintenek, és komoly szakmai diskurzusok folynak különféle internetes felületeken arról, hogyan lehet szakemberként ezt a helyzetet jól kezelni, akár a terápiás-segítő folyamatokban, vagy akár az egészségügyben dolgozók támogatásában.

Rendkívüli helyzet, hisz mindenki érintett valamilyen formában és mértékben. A segítő szakemberek is…

Bokor László pszichoterapeuta ezt úgy fogalmazta meg egy szakmai anyagában, amelyet a jelen helyzetről írt, hogy ugyanabból a szorongásos mezőből érkezünk mi is, mint a kliens vagy bárki más, ami jóval megterhelőbb a segítő szakemberek számára. Ugyanakkor sok szempontból erőt tud adni, ha az ember segíteni tud a másikon, tenni tud valamit azért, hogy segítsen másoknak „túlélni”. Egymással is sokat beszélgetünk, vannak kisebb-nagyobb szakmai közösségek, szupervízós lehetőségek, így egymást is támogatjuk. Minden pszichoterápiás folyamatban tetten érhető a segítő érintettsége, amit jól kell tudni kezelni – most annyiban más a helyzet, hogy a problémák és nehézségek nagyobb része nagyon hasonló a kliensekéhez.

Apaként megtapasztalhatod a kisgyermekes szülők helyzetét is. Gyermeked hogyan viseli a bezártságot?

A kisfiam két és fél éves. Szeptember óta járt bölcsődébe, nagyon szerette, szereti a gondozónőket, nagyon jó az intézmény. Nyilván nem fogalmazza meg ezt még explicit módon, de láthatóan hiányzik neki a gyerektársaság. Nehéz tud lenni már a bölcsis kicsinek is, főleg ha a szociális érettség azon fokán van, hogy igényelné a társas, kortárs kapcsolatokat. Az a fő kérdés, hogy tudunk-e a bezártság ellenére kellően ingergazdag környezetet teremteni a kisebbek számákra. A bezártság, a beszűkültség miatt kevesebb lehetőség, kevesebb inger, szociális hatás veszi most őket körül, főleg ha egy belvárosi lakásban él a család. Ugyanakkor a szülők feszültsége, nehézségei az összezártság okán talán még erőteljesebben hatnak rájuk. Nagy változást élnek meg a gyerekek is, az ő életükből is eltűnt egy csomó minden: nem lehet játszótérre menni, nem lehet találkozni az eddig fontos emberekkel. Egy pici gyereknek nehéz megmagyarázni, hogy miért van ez, egy két-három éves kevéssé érti meg, mi történik. Elfogadja, de a változást egészen biztosan érzi.

Fokozottan nehéz azok helyzete, akik sajátos nevelési igényű gyermekükkel vannak otthon. Az ő esetükben a távtanulásra való átállás különösen nagy tehertétel…

Az SNI-s gyerekeknél neurológiai alapúak a teljesítményzavarok; speciális figyelmet, odafordulást kell kapniuk ahhoz, hogy a saját tempójukban haladni, tanulni, fejlődni tudjanak. Megfelelő környezetre van szükségük ahhoz, hogy jól tudjanak alkalmazkodni, teljesíteni. Általánosságban elmondható, hogy egyértelmű szabályokra és keretekre van szükségük ezeknek a gyerekeknek, például egyértelmű és kiszámítható napirendre, bármilyen tanulási zavarról is beszélünk. Fontos, hogy a szülők kijelöljenek valamiféle irányt, hogy a gyerek lássa, merre halad, miből mi következik, és fontos az is, hogy legyenek egyértelműen meghúzott határok, de emellett olyan megállapodások vagy szabályok is, amelyek gyerek és a szülő egyezségeinek az eredményei.

Mondanál példát szabályokra és határokra?

Például: mikortól meddig tart a tanulási idő? Amikor nem megyünk ki az udvarra, nem csinálunk mást – csakúgy, mint a suliban, s legyen ez elválasztva a szabadidőtől. Vagy: ha jön egy feladat a pedagógustól, legyen kerete annak, mikor és hogyan csináljuk meg: mi az, amit egyedül old meg a gyerek, miben és mikor kérhet segítséget a szülőtől – mert a napirendünket egymáshoz is kell igazítanunk a családban. Most, hogy sok családban otthonról kell dolgoznia a szülőnek, s emiatt nem tud egész nap a gyerekre figyelni, kihívást jelenthet az is, hogy hogyan hangoljuk össze a napirendünket. Egy anyukával például azt találtuk ki, hogy mivel a kislányának sokszor nehéz kivárnia azt az időt, amikor anya rá tud figyelni, ezért az íróasztalra tettek egy gondolatgyűjtő-befőttesüveget, amibe kis cetlikre írva bele lehet dobni azokat a gondolatokat, kérdéseket, amelyek a tanulási/munkaidőben jönnek fel a gyerekben – hogy nehogy elfelejtődjenek, mire a szülő végez, és a közös időben elő lehet venni. Türelmet tanulunk, várni tanulunk, bizalmat tanulunk – és nem érzi azt a gyerek, hogy le van pattintva…

Szülőként magam is tapasztalom, hogy a kisiskolások mellett ott kell lenni. Nem kell helyettük tanulni, de figyelni kell arra, hogy a feladatokat ne blicceljék el, próbálják leadni a kért határidőre, ha pedig valamiben elakadnak, segíteni kell őket. Ez a készenlét a munka, a háztartás mellett bizony megterhelő tud lenni… Hogyan tudjuk kiiktatni a megfelelési kényszert, hogy ne stresszfaktorként fogjuk fel a távtanulás időszakát?

Fontos volna, hogy amennyire csak tudjuk, próbáljuk meg összehangolni egymás napirendjét. Érdemes vizualizálni: akár ki is lehet akasztani egy nagy táblát a falra, amin mindenki időbeosztása, feladata szerepel. A szülőknek magukkal szemben is érdemes türemesebbek lenniük. Semmiképpen ne várjuk el ugyanazt a teljesítményt a gyerektől (és magunktól se!), mint békeidőben. Bizony előfordul, hogy többet kell ismételni, gyakorolni, lassabb haladással, és ezért a szabályok, megállapodások bevezetésében is fokozatosan érdemes haladni. Ha felmerül egy probléma, ahhoz is kapcsolható egy új egyezség. Törekedjünk a megfelelő tanulási környezetet megteremtésére. Olyan helyen tanuljon a gyerek, ahol tud koncentrálni, kevesebb inger voja el a figyelmét. A legtöbb gyerek egyébként, ha hagyják, egy ponton túl megtalálja azt a módját a tanulásnak, ahogy az számára hatékony. Én például figyelemzavarosként rájöttem (kis segítséggel), hogy sétálva, mozogva sokkal hatékonyabban tanulok, sokkal jobban rögzült a tananyag… Hiába akarnék az asztal mellett tanulni, be kellett látnom, hogy nem működik. Rugalmasságra van szükség. Van olyan ADHD-s gyerekem, aki az ágyon fekve, fetrengve, fejen állva, térdelve tanul. És megtanulja az anyagot, lassabban ugyan, de megtanulja. Fontos látnunk, hogy ha igyekszünk a gyereket „tevékenységben tartani”: azaz ha a tanulás a mozgáson túl például képhez, hanghoz is kötött, az összes érzékelési csatorna – látás, hallás, tapintás stb – egységes bevonásával hatékonyabbá tehető.

Sok szülő érzezheti úgy, hogy az iskolabezárás nyomán magukra maradtak egy nehezen kezelhető „problémával”. Hova fordulhatnak?

A legtöbb nevelési tanácsadó, gyermekpszichiátriai ambulancia, pszichológus elérhető online formában. Érdemes érdeklődni, keresni ezeket az utakat. Tartanak online fogadóórákat, online tanácsadást, terápiát azok a kollégák, akik a pedagógiai szakszolgálatoknál, vagy iskolákban pszichológus státuszban vannak. Ők az adott gyerek kapcsán specifikus segítséget tudnak nyújtani. Mert azért nagyon nehéz általános recepteket adni: ezeknek a gyerekeknek pont a különlegességükből fakad, hogy egyéni támogatást, egyéni látásmódot igényelnek a velük foglalkozó felnőttek részéről. Ezért érdemes adott esetben konkrétan azzal a szakemberrel konzultálni, aki esetleg jól ismeri a gyereket.

A bezártság idején – amikor is minimális a mozgástér, a személyes kapcsolatok redukálódnak – sokan érezhetik úgy, hogy érzelmi hullámvasúton ülnek. Például az indulatkezelési zavar gyerekről szülőre, szülőről gyerekre ragad. Ördögi kör…

Nagyon hiszek az indulatok, a feszültség játékba fordításában. Ha látom, hogy feszült a gyerek, esetleg épp tombol, végigsöpör a lakáson, mint egy forgószél, lehajolok, leguggolok, lefekszem mellé – szimbolikus gesztus, nem felülről próbálom megoldani a helyzetet, hanem megérkezem előbb őhozzá. Birkózunk, párnacsatázunk – oldjuk a feszültséget. Próbáljunk meg úgy gondolni egy hiperaktív, túlmozgásos gyerekere, mint aki azért keresi az ingereket, hogy megfelelő módon megfelelő ingerekhez jusson a központi idegrendszere. Nagy impulzusokra van szüksége… Ki lehet találni olyan dolgokat, aktivitásokat, melyek ebben segítik, a legegyszerűbb formája akár egy boxzsák a gyerekszobában, amit lehet püfölni – és adjunk rá mintát például azzal hogy együtt esünk neki, ne hagyjuk magára a gyereket az indulataival. A szülő a példa, a minta arra, hgy mit lehet kezdeni a feszültséggel, szorongással, konfliktussal – ha magunkban fejlesztjük ezeket a képességeket, a gyerekünkben is fejlődni fognak… Legyen minden nap „gyerekidő”: egyszer-kétszer legalább tíz-tizenöt perc, amikor semmi más nincs, csak a gyerek meg én, és azt csináljuk, amit ő szeretne, adjuk neki a teljes figyelmünket. Úgy is mondhatnám, hogy feltöltjük a gyerek szeretet-tartályát. A gyerekek úgy működnek – megjegyzem, a felnőttek is, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni –, hogy ha fel vannak töltve szeretettel, megbecsüléssel, elfogadással, sokkal jobban tudnak funkcionálni – jobban viselik a frusztrációt, magabiztosabbak, stabilabbak lesznek. Ha a szeretet-tartály üres, akkor „köhögni” fog a rendszer, sűrűbbek lesznek a balhék, a hisztik, a sírások – elfogy a szeretet-energia Ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy bizonyos helyzetekben a gyerekeknek egyszerűen szükségük van a határszabásra. Nem lehet anélkül megtanulni az életet, hogy nem találkozunk határokkal – legyenek ezek ésszerűek, érthetőek, egyértelműek és szeretetteliek, lehetőleg ne indulatból húzzunk határt. Sokszor meg fog történni, hogy épp a határszabás hozza elő a balhét, a hisztit, de nem feltétlenül baj ez… Sőt. Nem feltétlenül kell megszüntetni a sírást – ugyanis feszültségoldó funkciója van. Megtaníthatom, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amikor nem az történik, ő amit szeretne, de ott vagyok mellette, meghallgatom a sírását, elfogadom őt a nehéz érzéseivel együtt. Sokszor a gyerekek keresik a határokat, mert szükségük van rájuk – ez adja a biztonságukat. Ha szeretettel tudunk határt szabni, és nem indulatból, dühvel, egyedül hagyva a gyereket a rossz érzésekkel, akkor azt tapasztalhatja meg, hogy ebben az állapotában, a rossz érzéseivel együtt is szerethető, elfogadható és nincs vele baj.

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

3 × 3 =

hirdetés