„A boldogságnak nincs köze ranghoz és vagyonhoz: egyszerűen csak harmónia dolga.” Változtass, hogy változhass!
Napjainkban a keserűség és az elégedetlenség oly mélyen rágta be magát hétköznapjainkba, hogy képesek voltunk hozzászokni ahhoz a furcsa szájízhez, amit az emberek egymás közötti viselkedése okoz bennünk. Már nem is csodálkozunk azon, hogy fellöknek a villamoson, hogy indokolatlanul dudálnak és kiabálnak ránk a másik autóból, hogy az a lopott kis öröm, amit a finom reggeli kávénk okozott, maradéktalanul elillan, amikor a tömött metrókocsiban akaratlanul nézzük az unottan bámuló arcokat. Hozzászoktunk, és mivel legtöbbször könnyebb: beálltunk a sorba.
Senkit nem szeretnék meggyőzni arról, hogy tegye másképp. Nem kell mosolyogni, ha nincs kedvünk. Engedjük meg magunknak, hogy rossz kedvünk legyen, engedjük meg magunknak, hogy ne szeressük a világot egy fél óra-óráig, amíg végül sikerül felvenni a ritmust és belevetjük magunkat a feladatokba.
A legtöbben valószínűleg nem értenek egyet ezzel az elvvel, hiszen a társadalmi morál azt sulykolja belénk, hogy mindig a legjobban kell teljesíteni, mindig a maximumot kell kihozni magunkból, mindig meg kell magunkat erőltetni, hogy a külvilág azt lássa: erősek és sebezhetetlenek vagyunk. Hát pedig nem vagyunk.
Emberek vagyunk, nem gépek, így hibázhatunk, és hibázni is fogunk. Fogadjuk el, hogy szabad hibáznunk. Ha ezt megtesszük, legördül az a mázsás súly a mellkasunkról, és nem lesz gombóc a gyomrunkban sem. Sok mindent tudunk már a szorongás okozta stressz testi tüneteiről. Számtalan formában jelentkezhet, leginkább azonban a gyomrunk üzen nekünk a legintenzívebben: „Ne görcsölj, akkor én se görcsölök!”
Hogy mitől is szorongunk, mindenkinek a saját belső munkája rájönni. Igenis érdemes mélyebben megismerni lelkünk állapotát, hiszen fejlődni csak akkor lehet, ha ismerjük és megértjük saját belső működésünket. Gyakran a legkézenfekvőbb válasz a helyes és legtöbbször egészen pontosan tudjuk, hogy az, amitől félünk, és mivel lehetne csillapítani azt az szorongató érzést, ami kéretlenül elő-előbukkan a tudatalattinkból. Viszont megtenni azt a lépést nagyobb erőfeszítést igényel, mint egy kétesen helytálló magyarázattal csökkenteni az ellenérzésünket, disszonanciánkat. Természetesen van, hogy nem látjuk az összefüggést vagy nem a jó összefüggést véljük felfedezni „mumusainkkal” kapcsolatban. Ilyenkor egy kívülálló, főként pedig egy szakember tud minket megfelelően végigkísérni az önismereti folyamat útján, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megszabadulhassunk a terhünktől.
Félreértés ne essék: nincsen recept, ráadásul minden változtatás visszavonhatatlan változásokat hoz életünkbe, azonban minden veszteséget felül fog múlni az a felszabadító kiegyensúlyozottság, amit cserébe kapunk majd. Hiszen ez a piszok kemény munkával megszerzett belső nyugalom képessé tehet bennünket a pszichés egyensúly, a jóllét elérésére. Mit is jelent ez?
Ne azért foglalkozzunk önmagunk belső harmóniájával, mert az felborult. Azért foglalkozzunk vele, mert ez nem egy állandó állapot, és bizony bármikor felborulhat.
Legyünk magunkkal kedvesek, megértők, bízzunk magunkban! Úgy foglalkozzunk magunkkal, ahogy a szerelemünkkel vagy a gyermekeinkkel tesszük. Az „én-idő”, amivel megajándékozzuk magunkat, így nem csak nekünk lesz ajándék.
Mindez hozzásegít minket ahhoz, hogy azt az aprócska kis fénycsóvát, ami a ránk nehezedő feladatok tömkelegén átszűrődik, fényáradattá tehessük. Legyen hát egy hely magunknak, ahol egyedül lehetünk, ahol mindezt megtehetjük, ahová titkos találkákat szervezünk önmagunkkal. Elárulom, hogy ez lesz az egyik legkényelmesebb utazásunk. Hogy miért? Mert ez a hely bennünk van.
Nyitókép: Tomas Anunziata, Pexels
A címben olvasható idézet forrása: Lao-ce ókori kínai filozófus
pszichológus
Hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor megfogalmazódik bennünk a gyermek gondolata, szülőkké válunk. Azonban a fogantatástól a kisgyermekkorig tartó út során érünk igazán anyává és apává mely szerepünket életünk végéig finomhangoljuk. Gyermeket nevelni nem egyszerű feladat, és egyikünk sem tökéletes anya vagy apa. Amikor megtorpanunk, jól jöhet egy szakértő útitárs, akivel belekezdhetünk egy belső munkába, kezünkbe kapva egy mankót, amely emlékeztet arra, hogy pontosan elég, ha ELÉG JÓ apa és anya vagyunk, és ha elhisszük, hogy minden nap lehetőségünk van változtatni és olyan szülővé válni, akire a gyermekünknek szüksége van.
