A nép üvöltő szava. Reflexió a Kecskeméti Vadaskertben történtekre (1.)

Az elmúlt két hétben könyvtárnyi írás jelent meg a szurikáta-ügyről, innen-onnan-amonnan megvilágítva az eseményeket, ítélkezve (vagy sem) minden létező szereplő felett, a gyehennától az azonnali szentté avatásig terjedő széles skálán.

Ám akármilyen megközelítést mutatott is egy-egy cikk, a kommentek (ha úgy mindet összesöpörjük), körülbelül ugyanolyan eloszlást mutatnak bármely cikk alatt. Az indulatok nem csillapodnak, legalábbis azoknál, akik elsőre is heves érzelmekről tettek tanúbizonyságot.

Mi áll a virtuális nép virtuális üvöltése mögött?

Ha erre a kérdésre keresünk választ, akkor egy kicsit el kell távolodnunk a konkrét eseménytől. Ugyanis ez a fajta komment-áradat nem specifikusan ennél a történetnél jelentkezett először, szinte folyamatosan terítéken van egy-egy olyan téma, amelyhez hozzászólva csak úgy mennydörög-villámlik a „nép”! Az „eltávolodást” úgy oldottam meg, hogy kerestem (és találtam bőven) valamilyen szempontból hasonló történeteket. Lentebb említek is néhányat.

A részletekbe beleásás előtt azonban úgy korrekt, ha az alapfeltevéssel kezdem. Ez egy tézis, s mint ilyen: vitatható. A következőből indultam ki: az ember akkor üvölt, ha fáj. Vagyis akkor tapasztalunk heves érzelmi reakciót, ha az esemény, a helyzet mélyen, személyesen megérintett, s ha ráadásul egy igen fájdalmas ponton érintett, akkor a legtermészetesebb válasz az „üvöltés”.

Hogy ki miért „üvölt”, az már más kérdés: élesen elhatárolódnak a csoportok, és felháborodásuk tárgya hibátlanul megmutatja, hol vannak azok a belső fájdalom-pontok, amelyekre egy-egy ilyen esemény „rátapos”.

A jelenség felderítéséhez szükséges további kulcsszavak: jog és erkölcs, jog és felelősség, nagykorúság és felnőttség, büntetés és következmény, privilégium és egyenlőség. Lehet ennél felszínesebben is kezelni a dolgokat, de én a „közepesen mélyre” ásást választottam.

S most jöjjenek a különböző okokból idevágó egyéb események. Az egyik a „bemászott”-csoport: beírtam a keresőbe, hogy „állatkert+bemászott”. Jött ám találat! Krokodil, oroszlán, gorilla, farkas, de volt történetesen szurikáta-kifutó is. Háromévestől a felnőttig, értelmi sérülttől a teljesen (?) épelméjűig.

A másik az „állatkínzás” csoport: süni, gólya, kiskutya, égetés, szurokba forgatás, élveboncolás. Különös tekintettel arra, amikor iskolai órán egy tanár boncolta élve a kisállatot. És ide passzol még egy, igen tipikus reakciókat mutató eset, pár évvel ezelőttről, itthonról: a március 15-i nagy havazás.

A fentebb felsorolt kulcsszavak mentén elindulva nézzük, egy-egy nézőpontba behelyezkedve mit látunk. Jog és felelősség: a legegyszerűbb(nek tűnő) történet: e kettő álljon arányban egymással, és akkor minden rendben van.

Ha én felelek valamiért, akkor legyen is kellő mértékű jogom és eszközöm hatással lenni az eseményekre, ha pedig nincs jogom és eszközöm, akkor ne engem terheljen a felelősség. Itt a jogok és eszközök nem formálisak! Magyarán,

nem elég, ha jogom van rászólni a renitensre, hogy ne tegyen valamit, kell, hogy legyen eszközöm, amivel érvényt szerzek a szavaimnak. Ha nem olvassa a táblát, akkor rászólhassak, ha nem hallgat a szép szóra, akkor eltávolíthassam vagy más módon megakadályozhassam, hogy kárt okozzon. S erre ne csupán jogom legyen, hanem eszközöm is, például egy arra kiképzett védelmi szakember személyében, akit jogom van szerződtetni, és kapok eszközt is (pénzt), hogy megfizessem.

Szigorúan véve a jog, mint társadalmunk törvényrendszere, egész tisztán kezeli az egyes helyzeteket. Kezeli a cselekvőképességet, a jogi képviseletet, a cselekvőképtelen személy gondviselőjének jogkörét. S vitás esetben a legtöbbször egyértelmű, hogy a szereplők felelőssége pontosan a jogkörük határáig terjed. Persze a valóság egészen más.

Nekem is volt olyan szerződés-tervezet a kezemben, amit valószínűleg két különböző anyagból ollóztak össze. Egyfelől a megbízott felelt volna egy építkezésen a munkavédelmi szabályok betartásáért, másfelől viszont (mivel valamiért a „tervező” csapatba sorolták), nem is lett volna joga belépni az építési területre. No és akkor mégis hogyan hasson a munkásokra, az előírások betartására, ha oda se mehet? Hogy klasszikust idézzek: „há’ noooormális???”.

Sok kisebb rendszerben, családban, munkahelyen megfigyelhető, hogy az egyik fél több jogot gyakorol, a másikra meg több felelősség hárul. Ebbe azonban a terhelt fél, és rajta keresztül az egész rendszer bele szokott rokkanni. Tehát az, hogy „van ilyen”, nem érv, mert ha van is, nincs sokáig: tönkremegy, és sok áldozatot szed pusztulása közben.

Jog és erkölcs: ez már homályosabb téma. A jog (bármennyire is jól kavarnak a jogászok) tiszta, fekete-fehér világ az erkölcshöz képest.

Az erkölcs az egyik legbizonytalanabb fogalom a mai világban. Kinek-kinek van valamije, amit erkölcsnek tart, és nincs két egyforma.

Hogy valami jog szerint micsoda, azt megtudjuk a jogszabályokból. A Büntető Törvénykönyv valahogy úgy kezdődik: „bűncselekmény az, amit a törvény büntetni rendel”. A Polgári Törvénykönyv szabályozza a legtöbb helyzetben általánosan érvényes felelősség- és jogkör-kérdést. Aztán persze, attól hogy valami jogos, még nem biztos, hogy erkölcsileg is megáll, és ami erkölcsi szempontból (Isten szemében vagy karmikus szabályok szerint) rendben van, az jogilag korrekt-e, kérdéses lehet.
Jog szerint például egyértelmű, hogy a nagykorú, ha kizáró tényezők nincsenek jelen, jogilag cselekvőképes, felel a tetteiért, felnőttnek tekintendő. Miközben pszichológiailag, szociológiailag lehet, hogy egyáltalán nem teljesíti a felnőttség kritériumait.

Ezzel folytatjuk a következő részben.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

3 × öt =

hirdetés