A tárgyak és az ajándékok csapdája. Hogyan hat rád az elvárások véget nem érő garmadája?

Érezted már úgy, hogy a környezeted egy kis füzetkével a kezében áll fölötted, és mindenkor azt mustrálja, vajon megtetted-e már, amit meg „kell” tenned? Álljunk csak meg egy pillanatra! Honnan jön ez a bizonyos check list? Mit is kell mindenképp megtenned, és miért is? Hogy hat rád az elvárások véget nem érő garmadája, mely szűnni nem akarva beláthatatlan távolságba helyezi előre az igazi életünk eljövetelét, amikor majd jó lesz, amikor majd tényleg boldog leszek, addig azonban ezt még mind-mind bizony meg kell tenni, mert ha nem, akkor annak súlyos következményei lesznek, s ezt tudtunkra is adják, akár szavakkal, akár nonverbális jelekkel.

Hamvas Béla és Márai Sándor szavával élve: vajon milyen kellékeket hajszolunk épp most, a közelgő karácsony idején? Utóbbi Füves könyvében így ír:

„Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”

Légy őszinte, és számolj csak utána, hány karácsony telt már el életedben, amikor a tárgyak, ajándékok, vagyis kicsit keményebben fogalmazva: az afféle szeretet-pótlékok utáni hajsza elvitte a lényegest nem csupán a karácsonyból, de az egész decemberünkből!? Sőt, ez már sokszor novemberben kezdődik, hiszen manapság a boltokban ekkor már rég felbukkannak az első karácsonyi díszek. Ezek, mint bűntudati, figyelmeztető jelek sürgetésre intenek, hogy indulj neki, és vedd meg minél előbb a számodra fontos másoknak az idei kötelező ajándékot. Az igazi rohanás aztán adventben teljes mértékben úrrá lesz, de sajnos nem csak viselkedésünkben, szokásainkban, hanem lelkünkben is.

Januárban pedig nem értjük majd, miért vagyunk lehangoltak, kimerültek,

és vajon miért is kezdjük fáradtabban az új esztendőt, mint az ünnepi szabadságunk előtt voltunk? Álválaszként könnyű ilyenkor azt mondani: „Ó, hát elmúlt a karácsony, ez érthető, hiszen jönnek a szürke hétköznapok.” A valóság azonban az, hogy sajnos sokaknál a karácsony már évek óta nem jelent meg érdemi valójában, mert száműztük azt.

Az élet kellékei kapcsán joggal merülhet fel így a kérdés: tulajdonképpen hogyan is vagyunk a minket körülvevő tárgyakkal, eszközökkel, apró kütyükkel, nagyobb szerkezetekkel?

Ismert egy régi-régi történet, amit most ideidézünk: egy ókori tűzvész idején járunk, amikor is már lángokban áll az egész város, és egyre világosabb, a tűz lesz az erősebb, s menteni kell a menthetőt. Hatalmas a fejetlenség és a káosz. Mindenki jön-megy, nagy a pánik, oltásról már szó nem lehet, így a javak és jószágok menekítése, mentése zajlik. Ekkor egy nyugodtan sétáló emberre lesznek figyelmesek a sürgő-forgó polgárok, aki a maga komótos tempójában kifelé tart a városból. Egy pillanatra döbbenten elcsodálkoznak, s egyikük értetlenkedve megszólítja: „Mester, te nem menekíted a még menthetőt?” Csak ennyi válasz érkezik: „Omnia enim mea mecum porto”, vagyis „Mindenem, amim van, magamnál hordom.” Felfogható-e mindez XXI. századi agyunkkal, világlátásunkkal? Sokunk számára tán aligha, páran csak megsejtjük majd a kellékekben rejlő csapdát.

Néhány kérdést azonban mindenképp érdemes feltennünk,

melyek új szempontokat adhatnak önmagunkhoz.

• Mely tárgyak jellemeznek engem?

• Mi az, ami igazán leírhatja azt, ki is vagyok én?

• Mennyire vagyunk tárgyaink által meghatározottak vagy épp kiszolgáltatottak?

• Ha valaki belépne a szobámba, a lakásomba, hogy jellemezne engem a bútoraim, a könyveim, a ruháim, s mindenféle más eszköz és tárgy láttán úgy, hogy én ott sem vagyok?

• Ha elromlik kedvenc telefonunk, mp3-lejátszónk, vagy elveszítjük szeretett sapkánk, esetleg nem találunk egy régi kedves tárgyat, mely x-edik szerelmünkhöz, vagy valamelyik családtagunkhoz fűz, hogyan reagálunk? Könnyedén lapozunk életünk könyvében, hiszen az csak egy telefon, egy lejátszó, egy sapka, vagy felháborodunk és odaadjuk békénket, esetleg napokig forgolódunk éjszakákon át?

• Mi lenne, ha holnap teljesen újra kellene kezdeni, mint egy-egy régi tűzvész után? Kilábalnánk helyzetünkből?

Végezetül, kérlek, végy egy üres papírlapot, és (egy nagy levegő után) vésd fel magadnak jelenlegi életedből azt a 10 legfontosabb tárgyat, melyekhez a leginkább kötődsz, melyekhez 10 körömmel is ragaszkodnál vész idején. Mások ezt úgy is szokták kérdezni: ha csak 10 tárgyat csomagolhatnál be bőröndbe, és tudod, többet nem térhetsz vissza, akkor melyik lenne az a tíz?

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.