A tél nyara a nő
Nyári délutánon a nők bőre fedetlenül fénylik a napon. A hajuk nedvesen omlik a vállukra, ahogy kilépnek a folyóból, aztán megrázzák a fejüket, vízcseppek röpködnek szerteszét, mint az átlátszó, szomorú szavak. Minden lüktető virág, minden fonódó szél és hajlékony fűszál illata barnára szelídül a testükön, a hajukban, a szájuk zamatos, szelíd ízében, és borzongatón köszön vissza róluk. Jó látni őket a parton, ahogy mosolyognak a semmire és nem értik, hogy a semmi, miért nem mosolyog senkire.
Ez a mosoly, ez a felkavaró illat, olyan a tél kellős közepén, mint amikor a fagy behajtja a kíváncsiság ablakait, mint egy eszünkbe jutott szép mondat, mint egy újraélt hajnali bizonyosság, hogy nem vesztünk el, mert a kézfejünk egy hát ívén szánkózhat, ez a mosoly ugyanaz a remény december végén, mint a karácsony. Rejtegetjük a szívünk párnája alatt egész éven át, aztán ezen az estén előkerül és nyári, lebarnult ízek és illatok ballagnak át lábujjhegyen a daltól puha, fényes szobán.
Melegedjünk. Télen a bennünk emlékező nyárban, az eszünkbe jutó nők barna, zöld és piros illatában. Mert a karácsony jó, mint a gyermekek, és a nők jók, mint minden karácsony. Ne legyen az utolsó alkalom, legyen az első, amikor elkezdünk imádkozni értük.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
