Volt részed valaha megalázó állásinterjúban? Ismerd meg Olvasónk történetét!
Szakmai szervezet keres heti pár órára munkatársat. Honlapkezelés, beérkező e-mailek olvasása, továbbküldése, megválaszolása lenne a fő feladat, ezen felül különféle szakmai programokon való részvétel, emlékeztetők írása, legalább B1 szintű angol nyelvtudás mellett, mivel a szakmai szervezet nemzetközi kapcsolatokat is ápol. A munka otthonról végezhető, relatíve rugalmas időbeosztással, kivéve, amikor például konferencián kell jelen lenni (ami már önmagában több órás elfoglaltság, napi értelemben).
Egyetemi végzettségek, sokéves munkatapasztalat, némileg hanyatló, de nem teljesen múló szakmai elhivatottság, ügyes időszervezés, minden adott lenne tehát ahhoz, hogy emberünk megkapja a munkát. El is küldi a szakmai önéletrajzát a megadott címre.
Már el is felejti az egészet, mire hosszú hetek múltán e-mail érkezik a szervezettől. Megtisztelő. Az elnök nevében felkérik, hogy vegyen részt másnap (!) egy online állásinterjún. Időbe telt, mire reagáltak, de legalább reagáltak! És látnak benne potenciált, meghallgatják, igaz pár nappal korábban is jelezhették volna az interjú időpontját.
Emberünk szabaddá teszi magát másnap estére, bejelentkezik az állásinterjúra. A túloldalon ketten ülnek. A virtuális találkozó lényeges kérdéssel kezdődik: miért jelentkezett az állásra? Igyekszik szépen felelni, a szakma így meg úgy, lassan kirepülnek a gyerekek, van felszabadítható idő, és hasznos tapasztalatokat szerezhetne a munka által az ágazatban.
Emberünk a piszkos anyagiakat direkt nem hozza szóba, nem mintha állásinterjún azt nem illene. Kivár. Nem említi, hogy mindig is szeretett több lábon állni, igényli a változatosságot. A mindennapokban is szeret stabilan állni, és pimaszul felszökött az infláció…
A szakmai szervezet – melynek lényegi feladata a szakmai érdekképviselet, annak érdemi, hathatós előmozdítása, hogy az ágazatban dolgozók jól éljenek, jól legyenek – nem különösebben ismert szélesebb körben, és hát anyagi támogatottságot sem élvez különösebben. Ezt már az elnök mondja, amire emberünket megcsapja egy rossz előérzet. De a megújult, kis jóindulattal félkész honlapot kezelni kell, a beérkező e-maileket valakinek meg kell nyitnia, el kell olvasnia, hogy tovább tudja küldeni az illetékesnek. Kedves, már-már bizalmi feladat. Igaz, nem túl kreatív. De heti 10 órában ne akarjunk már kreatívkodni, nem igaz?
Az állásinterjú a végéhez közeledik. A baljós felvezetés után az elnök színt vall. A szervezet a munkáért 120 ezret tud fizetni, forintban. Éves viszonylatban.
Emberünk megretten. Tessék mondani, ezt a beszélgetést kandikamerán rögzítik? Ez nem is állásinterjú, hanem egy gonosz tréfa? Megrettent emberünk a két komoly vezető arcát vizslatja. Megint elbizonytalanodik. Ez komoly? Mégsem tréfa?!
„Tehát a fizetés összesen 120 ezer forint lenne decemberig. Megbízásival. Évi egyszeri kifizetést tudunk eszközölni, esetleg két félévit, egy nyárit és egy karácsony előttit.”
120 ezer forint 10 hónapra az havi 12 ezer.
Egy hónapban 40 órán át kellene honlapot kezelni, e-maileket fogadni, küldeni, alkalmanként rendezvényeken részt venni, emlékeztetőket írni, magyarul, olykor angolul. Akárhogy is számoljuk, 120 ezer forint heti 10 órára bontva 300 forintos órabért jelent.
Persze, hallgassanak csak meg más jelentkezőket is, helyesel emberünk a szakmai szervezetnek. Nyilván sokan jelentkeztek, nagy a tolongás…
Emberünk mosolyogva köszön el. Nem látják rajta, hogy valami eltört benne emberileg, szakmailag, társadalmilag, univerzálisan. Ez az állásinterjú volt élete legabszurdabb fél órája. 300 forintos órabérnél aligha van megalázóbb. Miért nem toboroznak inkább ingyenes munkavégzésre önkénteseket?
Pár nap múlva e-mail érkezik a szakmai szervezettől.
„A munkatársi pályázaton most nem téged választottunk munkatársnak. Örülünk, hogy megismertünk és további sikereket kívánunk!”
Megtörtént eset, Olvasónktól
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
