„Amíg felismer, mellette maradok”. Hűség. Dokumentumfilm két idős ember szerelméről és az Alzheimer-kórral folytatott küzdelméről. Interjú a rendezővel

Egy fájdalmasan szép történetet vitt filmre Szekeres Csaba Hűség címmel. A dokumentumfilm egy idős házaspár életét mutatja be: a feleséget Alzheimer-kórral diagnosztizálták. Az Ars Sacra Filmfesztiválon első helyezést elért mű sokaknak nyújt lelki támaszt, hiszen Magyarországon kétszázötvenezren szenvednek ebben a betegségben, de a témáról keveset beszélünk és keveset tudunk. Ez a kór az őket ápoló hozzátartozók életét is átalakítja: 40-75 százalékuk jelentős pszichológiai betegséggel küzd, 15-32 százalékuk depresszióval.

A film arra keresi a választ, hogy ugyanazok az emberek maradunk-e, ha elveszítjük közös emlékeinket: amikor Anna már nem tudott beszélni, magához szorította férje kezét, így köszönve meg neki a törődést. Ez azt bizonyítja, hogy hiába tűnnek el az emlékek, az érzelmek maradnak. A történet egyúttal szól a hozzátartozó dilemmájáról is, meddig viselje a terhet, miután képességei, ereje határához ér. A házaspár utolsó, közösen töltött nyolc hónapját követhetjük végig.

A film rendhagyó forgalmazás keretében online tekinthető meg a Vimeo oldalán, az alkotók pedig elindították a Felejthetetlen Történetek elnevezésű projektjüket is, amelynek keretében egyedi történeteket gyűjtenek azokról a személyekről, akik a szerettüket ápolják vagy ápolták. Ezeket ünnepélyes keretek között osztják meg színészek közreműködésével szeptember 20-án, az Alzheimer világnapján, illetve közzé is teszik őket az interneten. A nézőktől olyan különleges történeteket várnak írásban vagy videó formájában, amelyek elsősorban a gondoskodásról és a segítségnyújtásról szólnak. Az alkotók ezzel is az egymásra való odafigyelés fontosságára szeretnék felhívni a figyelmet.

Szekeres Csaba rendező

Deklaráltan azt a helyzetet akarta bemutatni, ahogyan egy férfi ápol egy nőt. Miért?

Mert ritkán fordul elő, hogy egy férfi lép fel ebben a szerepkörben. A férfiak természete és a gondoskodás kapcsolata foglalkoztatott. A témában kerestem kutatásokat is, és találtam egy ausztrál tanulmányt, miszerint azok a férfiak, akik Alzheimer-kórral küzdő feleségüket ápolják, nagyobb eséllyel szenvednek később maguk is ebben a betegségben. Tehát egy férfi valamiféle rizikót vállal ezzel a szereppel. De egyébként is nehéz terhet vesz a vállára, az is érdekelt, milyen kapcsolat engedi ezt meg. Ezt az alaphelyzetet akartuk megmutatni, és így találtuk meg a Kora házaspárt.

Miért alakulhat ki Alzheimer-kór a gondoskodó hozzátartozónál?

Nem vagyok szakember, és ez szakmai kérdés. Az elolvasott szakanyagokban olvastam arról, hogy a folyamatos stresszhelyzet, a leterheltség hajlamosító tényező.

Sokszor türelmetlenséget vált ki a fáradt hozzátartozóból egy demens ember ápolása, hiszen számos olyan hétköznapi teendőt nem tudnak vagy nem akarnak végrehajtani a betegek, amelyeket az ember önkéntelenül elvár egy felnőttől. Anti bácsi azonban a filmben mindig derűs, türelmes, ez a történet ilyen formában nagy erőt ad egy érintett gondozónak.

Ne kérjen tőlem a szereplők viselkedéséhez értelmezési kulcsot. Óriási megtiszteltetés volt, hogy jelen lehettem ebben a helyzetben és megmutathattam a kamerán keresztül. Rendkívüli bizalmat feltételez ez, és én heroizálni sem szeretnék senkit. Tabu veszi körül ezt az élethelyzetet, az állapot megélését, kevés fórumot találni, ahol lehet erről beszélni. Egy kapaszkodót szerettem volna nyújtani az érintettek számára, hogy meddig lehet együtt élni, milyen érzelmi folyamatok zajlanak le. Azt szeretném, ha megindulna egy felszabadult beszélgetés a témával kapcsolatban. A hozzátartozók sokszor magánnyal küzdenek, egyedül maradnak, hiszen nincs idejük elmenni sehova, a beteg egy idő után állandó felügyeletet és gondozást igényel. Fontos lenne tudatosítani, hogy a gondozónak valamiből töltődnie kell, erőt meríteni. Annak ellenére, hogy a Kora házaspár idősek otthonában élt, tehát volt segítségük, Anti bácsi mégis magányos volt, részben azért is, mert akit szeretett, már nem volt önmaga. De nem volt ideje sakkozni, beszélgetni az olvasmányélményeiről, kiállításra járni. Egy olyan végeláthatatlan történetbe csöppent, amiben a szeretett személyhez pusztán a betegségen keresztül tudott kapcsolódni. A közös emlékeik köre is egyre szűkült, s az emlék azért is veszélyes terep, mert egyoldalúvá válik, ezt fájdalmas megélni. A kapcsolat az emlékeken keresztül keresztül nem működik, nem tart össze. Csak a jelen tart össze, a betegség.

Anna és Antal esküvői képe

Anna és Antal

Mi marad belőlünk, ha elveszítjük az emlékeinket?

Megmarad a személyiségünk leglényegibb, legletisztultabb része. Anna kapcsán azt tapasztaltam meg, hogy a betegség feloldja a kontrollt, így felszínre tör a mély rétegekben, az érzelmileg meghatározott agyi tevékenységek mögött álló attitűd. Ha rejtegetni akarnánk, akkor se tudnánk igazából másként megmutatni magunkat. Ani néniben megmaradt a kedvesség, a másikra való figyelés, a gondoskodás és a legvégsőkig kitartó, méltóságteljes attitüd. Sosem akart mások terhére lenni, s a szeretetét mindig kifejezte. Az fog megmaradni, ami legbelül van. Ez nem attól függ, mire emlékszik az ember és mire nem.

A szeretet is megmarad?

Sokféleképpen lehet ezt értelmezni Arisztotelésztől Jézus Krisztuson át a mai Erich Fromm meghatározásáig. Mindenesetre, ahogy ezt láttam, és a film is bemutatja, nem az emlékeinken keresztül működik, ez nem feltétele a szeretet megélésének. De az érzelem és a szeretet itt két, különváló fogalom. Az érzelmi tényezők vegetatív jelleggel működtetik az idegrendszert. Ha rámosolygunk egy Alzheimerrel küzdő betegre, visszamosolyog, ahogy a filmben Arató Géza pszichiáter is rávilágít erre, az illető átveszi a környezete hangulatát, legyen az derűs vagy feszült. A szeretet megélése, kifejezése ennél többet jelent.

Mi lett Anti bácsival?

Fenntartja azt a közös szobát, ahol együtt éltek Annával, és részben beköltözött abba kis házba, ahová eredetileg tervezte az elköltözést. Jól van, aktív, közösségi programokban vesz részt, próbálja élni az életét.

Milyen visszajelzések érkeztek a film nyomán?

Nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatalok is kíváncsiak a filmre, mert így nem szorul be kizárólag az érintettek számára fontos tematikába. Azokból pedig, akik közel vannak ehhez az életszakaszhoz, sokszor félelmet vált ki. Ez teljesen jogos, a lehetőségre való felkészülés, a vele való együttélés valóban teher, de egyúttal remélem, erőt is ad a film, útmutatót, narratívát. Ráadásul sok idős ember van egyedül. Szíven üti az embert az a gondolat, hogy egyedül maradhat egy ilyen helyzetben, ezért lenne jó közösségi szinten beszélni a témáról. A Felejthetetlen Történetek küldetése is az, hogy az egyéni sorsokat közössé tegyék. Akkor talán beépül a köztudatba az egymásra való figyelés fontossága. Egyfajta bátorításnak is szántam ezt a filmet, hogy miért jó ott lenni, miért jó türelmesnek lenni, és nemcsak az az eredmény, ha valaki felmegy a világ tetejére, Nobel-díjat vesz át vagy sok pénzt keres, hanem az egyszerű, hétköznapi értékek is. Mint az, hogy kiállok a szerelmem mellett mindhalálig. De akár az is, ha átadom az ápolását valakinek, mert már nem bírom tovább. Nagyon szép és tanulságos végigélni, hogy Anti bácsi nem volt erre képes.

Önnek mit adott ez a film?

Engem is egyfajta türelemre tanított, megtanultam észrevenni az élet apró szépségeit. És ebben azért van még mit tanulnom.

 

HŰSÉG / EVER from FILMNEXUS on Vimeo.

Egy mozijegy áráért megtekinthető a Hűség című film a Vimeón, a letöltők az Alzheimer Cafékat támogatják. Link: https://vimeo.com/ondemand/huseg

Nyitókép forrása: facebook.com/husegdokumentumfilm

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 × 1 =

hirdetés