Amikor beborul felettünk az ég, avagy a szülővé válás zsákutcája. Mit tehetünk, hogy visszabillenjen az egyensúly?
A legutóbbi, szülői kiégésről, illetve a korábban megjelent többemberes babákról szóló írásomban többek közt azt is fejtegettem, milyen segítséget tud egy fáradt anyuka igénybe venni. Nem szakmait, emberit. Úgy érzem, ideje megemlítenünk azokat a helyzeteket is, amikor az anya szívesen kérne segítséget, de apa nem engedi, hogy egy „idegen” vigyázzon a gyerekére, márpedig az ő házában ne takarítson ki senki más, és lehetőleg a kedves mama se kopogtasson túl sűrűn az ajtón, mert azok a látogatós napok ritkán telnek felhőtlen hangulatban.
Milyen párkapcsolati harcokhoz vezethet az ilyen hozzáállás?
Rövidtávon az apró zsörtölődésekből egyre hevesebb viták lesznek. A biztos alapokra épített kapcsolatokban helye van ilyenkor is az adott helyzet megbeszélésének, a folyamatos kommunikációnak, amikor nyugodtan el tudjuk mondani párunknak, hogyan érzünk, és miért érzünk úgy, ahogy.
Egy stabil kapcsolatban a másik fél elfogadja, hogy nem mindig kell megértenie, miért érez így vagy úgy a párja, hiszen ember legyen a talpán (de leginkább költő), aki minden érzését/gondolatát tökéletes érthetőséggel körül tudja írni. Nem az a fontos, hogy értsük, hanem azt kell látnunk, hogy a másik felünk, akivel közös gyereket vállaltunk, és remélhetőleg az egész életet kéz a kézben terveztük leélni, szenved egy helyzettől. Ha valóban azért választotta a másikat társául, mert úgy szereti, ahogyan van, akkor nem racionális magyarázatokat követel és legyint a másik problémájára (ne adj Isten, még ki is neveti), amire nem kap, hanem igyekszik változtatni úgy, hogy mindkettőjükben ismét visszabillenjen az egyensúly.
Persze minden szituáció egyedi és minden kapcsolat más szabályok szerint működik, de az emberség és az empátia egyetemes elvárás.
Nagyon érdekes az a folyamat, amikor szülőkké válunk. Ez nem a fogantatás vagy gyermekünk születésének pillanatában alakul ki, hanem hosszasan érünk szülővé, ahogy a gyermek korábban nem tapasztalt szituációkba helyez minket. Ilyenkor olyan énünk mutatkozhat meg, amit eddig a párunk nem láthatott, sőt, mi magunk se gondoltuk volna, hogy milyen elemi erővel törnek fel belőlünk azok a nevelési automatizmusok, amelyeket gyerekként oly nagyon utáltunk, hogy megfogadtuk, szülőként mi ezt soha nem fogjuk elkövetni. Aztán megtörténik. Egyszer. Tízszer. Ezerszer is.
Ezt megélni sem könnyű és hosszú, mély, sokszor fájdalmas önismereti útra kell annak lépnie, aki le szeretné vetkőzni felmenői sémáit, amit zsigeri szinten hordoz magában. A párunkat látni egy ilyen szerepben pedig sok mindent megindíthat bennünk párkapcsolati szinten.
Nem véletlen, hogy az első gyermek érkezését követően vannak párok, akik elköszönnek egymástól, pedig már hosszú évek óta társai egymásnak. Amíg csak páros „módban” éldegélünk, dolgozunk, bulizunk, nyaralunk, utazunk, zajlik az élet, addig könnyű a szerelem dagadó hullámját meglovagolni. Amikor viszont már ott egy apró emberi lény, aki húsunk és vérünk, és minden szempontból mi vagyunk érte a felelősek, akkor az életünk megállíthatatlanul egész más irányt vesz. Milyen szerencse, hogy két emberhez tartozik egy (majd több) gyermek, így a felelősség is megoszlik. Elméletileg. De vajon a gyakorlatban is így van? Tegye mindenki szívére a kezét! Volt olyan, amikor párjának egy olyan arcát látta meg, amit eddig soha? Megdöbbent? Milyen érzéseket okozott? Megbeszélték kettesben a történteket vagy csendben tovább haladtak a napok?
Ezeket a kérdéseket is magunknak kell először megválaszolnunk, megfogalmazni, majd a párunknak is elmondani, hogy miért érzünk így. Nem az anyánknak, nem a barátnőknek. Magamnak és neki, a páromnak, aki társ kell, hogy legyen akkor is, amikor beborul felettünk az ég. Hiszen a gyermekeink pár hihetetlen ütemben elröppenő évekig a „vendégeink”, így sosem szabad elfelejtenünk, hogy nem csupán anyák és apák vagyunk, hanem férj és feleség.
pszichológus
Hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor megfogalmazódik bennünk a gyermek gondolata, szülőkké válunk. Azonban a fogantatástól a kisgyermekkorig tartó út során érünk igazán anyává és apává mely szerepünket életünk végéig finomhangoljuk. Gyermeket nevelni nem egyszerű feladat, és egyikünk sem tökéletes anya vagy apa. Amikor megtorpanunk, jól jöhet egy szakértő útitárs, akivel belekezdhetünk egy belső munkába, kezünkbe kapva egy mankót, amely emlékeztet arra, hogy pontosan elég, ha ELÉG JÓ apa és anya vagyunk, és ha elhisszük, hogy minden nap lehetőségünk van változtatni és olyan szülővé válni, akire a gyermekünknek szüksége van.