Többemberes babák. Miért nehezebb ezeknek a gyerekeknek, mire érdemes figyelniük a szülőknek?
Minden édesanya megéli a lelkiismeretfurdalást, a bizonytalanságot, hiszen napjainkban a nyakunkba zúduló – sokszor ellentmondó -információtenger az ellen hat, hogy semmi másra ne hagyatkozzunk, csak a babánkra, és a saját igényeinkre, érzéseinkre. Ez még megterhelőbb egy többemberes baba mellett.
Dr. William Sears amerikai orvos vezette be ezt a fogalmat, akinek kilenc gyermekéből az egyik többemberes baba volt. Azokat a babákat nevezzük így, akik rengeteg gondoskodást igényelnek az első (vagy akár a későbbi) hónapokban, szinte folyamatos szolgálatot követelnek, nehezen alszanak el, gyakran megébrednek, és képesek éktelen sírásba kitörni, ha valami nem tetszik nekik (jellemzően a sok inger vagy az autózás, de akár a ruhájuk címkéje is zavarhatja őket). Ez igen embert próbáló lehet a szülőknek, különösen, ha ő az első baba, hiszen nincs korábbi tapasztalat azzal kapcsolatban, milyen kimerítő alapból egy kisbaba ellátása akkor is, ha könnyebben alkalmazkodik a kicsi a körülményekhez.
A többemberes babákat úgy kell elképzelnünk, mint egy nyugodtabb temperamentummal rendelkező babát fogzás idején. Gyakrabban elfáradnak, de – sokszor rengeteg – segítségre van szükségük az elalváshoz. A programokat imádják, de nagyon hamar kimerülnek, ami óriási sírást eredményez. Folyamatos figyelmet követelnek, és még a dackorszak megjelenése előtt komoly dührohamokat produkálnak. Tudnunk kell, hogy ezek a gyerekek nem hisztisek, nem raplisak, nem kezelhetetlenek. Ők csupán éretlenek és több időre van szükségük, hogy idegrendszerileg önállóan képesek legyenek megnyugodni.
Egyszer egy három éves kislány mesélte, aki szintén ebbe a típusba tartozik, hogy a nagyszülők haragszanak rá, amikor kiborul és dühöng, pedig ő nem direkt csinálja, csak olyankor képtelen magától lecsillapodni. Vegyük észre, milyen szerencsétlen helyzetbe hozzák szegény kislányt, aki máris úgy érzi, hogy ő egy „rossz” gyerek, hiszen haragszanak rá egy olyan dologért, amiről nem tehet. Értsük meg, hogy az önnyugtatás módja tanulható, de a képesség rá nem. Az mindenkinél másként érik be. És, hogy addig mit tehetünk?
Próbáljuk megérteni ő hogyan érezheti magàt úgy, hogy sokkal érzékenyebb a történésekre. Igyekezzük elfogadni, ha felismertük, hogy a kisbabánk hasfájásnak hitt gyakori sírdogálása mögött valójában az ő szenzitivitása áll (orvosilag kizárva természetesen minden szervi elváltozást). Figyeljünk az igényeire amennyire csak lehet, és találjuk meg a módját, hogyan segíthetünk neki alkalmazkodni a „kinti” mindennapokhoz. Amit ebben az esetben ideális tenni, az az, hogy a baba szükségleteit amennyire lehet kielégítsük, mert ebben a viszonyban éli meg a baba azt, hogy szeretik, elfogadják, és megerősödik benne az ősbizalom a világgal és a róla gondoskodó felnőttekkel kapcsolatban.
Az igény szerinti válaszkész gondoskodás kulcsfontosságú minden baba első életévében – hatványozottan így van ez a többemberes babáknál. Azt azonban fontos megjegyezni, hogy az „igényszerintiség” az édesanya igényeiről is szól. Ha a babánk óránként fél órát szopizik, csak rajtunk vagy az ölünkben alszik, csak folyamatos testközelben érzi jól magát – ami egyébként még
kisgyerekkorban is a legtermészetesebb vágyuk -, és éjszaka is mellettünk tud békésen aludni, akkor nekünk kell eldöntenünk, hogyan tudjuk ezt úgy biztosítani neki, hogy közben mi sem szenvedünk „kárt”. Hiszen a folyamatos készenlét, a kevés és gyakran megszakított alvások, a mindennapok teendői elképesztően kifacsarják az anyákat a gyerkőc első életéveiben. Van, aki
szerint ez az időszak olyan megterhelő az anyák számára, mintha két és fél munkahelyen dolgoznának egyszerre. (Itt fontosnak tartom leszögezni, hogy természetesen az apukák szerepe ugyanúgy rendkívüli az első időszakban is, akik szintén erőn felül helytállnak egy nehéz nap után hazaérve vagy egy nehéz éjszaka után munkavégzés közben.) A babának pedig legelsősorban
kiegyesúlyozott anyára és apára van szüksége.
Visszakanyarodva az anya-baba balanszhoz: amint megismertük az első hetek alatt a pici igényeit, el kell kezdenünk mérlegelni, hogy mi az, ami nekünk is komfortos, illetve az élethelyzetünk megengedi, és mi az, ami már túl sok és túlságosan igénybevesz és milyen alternatívát tudunk úgy találni, hogy közben a baba igényeit optimálisan kielégítsük. Van, aki szívesen sziesztázik a babával, aki így hosszabban alszik. Van, aki inkább hordozza és főz, vasal, sétál a nagyobbik gyermekkel. Van, akinek kellemes, ha a baba szopi közben alszik el és ő addig olvas vagy chatel a barátokkal, esetleg zenét hallgatva relaxál vagy mesél/játszik a többi gyerkőccel. Van, aki nagyokat sétál a babakocsival és van, aki cumit ad, mert a komfortszoptatás nem az ő világa. (Anyatejes babáknál ezt a cumizavar lehetőségének tudatában tegyük.)
Minden baba más. Minden anya más. Nekik kettejüknek kell egymásra hangolódni és egymásra találni. A többemberes vagy magas igényű babák SEM „betörhetők”, nem lehet és nem is kell őket megváltoztatni. Nem rajtunk múlik, hogyha ilyen típusú a babánk, ez egy velükszülett jellemző, azonban jó hír, hogy màsfél és három éves kor körül ők is kinövik ezt a sajátosságot. Gondoljunk arra, hogy a dackorszak elérkezte számunka semmi megdöbbentő újdonságot nem tartogat majd, mert addigra kifejezetten edzettek leszünk.
Hiszem, hogy nem a szülés napján válunk a gyermekünk szülőjévé, hanem a következő hónapok folyamán, és aztán szinte észrevétlenül a belső életünk részévé válik a szülőség, és a gyermekünk maga is. Éppen ezért nem tudhatja jobban egyetlen ember sem, hogyan jó nekünk. Kérhetünk segítséget, mert mindig van kitől, de csak olyat válasszunk, aki elfogadja azt is, ha másként döntünk. Egyetlen elvárásnak próbáljunk megfeleni, ez pedig az legyen, amit mi állítunk fel saját magukkal szemben.
Ahogy telik az idő, azonban vegyük észre, hogy ez is dimanikusan változik. Ez így van jól. Vannak rossz döntések, vannak rossz napok, vannak megbánt mondatok. Akkor lehetünk jobb szülők, ha igyekszünk tanulni ezekbők a helyzetekből. Legyünk kellően rugalmasak és ne hagyjuk, hogy bárki megkérdőjelezzen bennünket önnön szülőségünkben.
pszichológus
Hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor megfogalmazódik bennünk a gyermek gondolata, szülőkké válunk. Azonban a fogantatástól a kisgyermekkorig tartó út során érünk igazán anyává és apává mely szerepünket életünk végéig finomhangoljuk. Gyermeket nevelni nem egyszerű feladat, és egyikünk sem tökéletes anya vagy apa. Amikor megtorpanunk, jól jöhet egy szakértő útitárs, akivel belekezdhetünk egy belső munkába, kezünkbe kapva egy mankót, amely emlékeztet arra, hogy pontosan elég, ha ELÉG JÓ apa és anya vagyunk, és ha elhisszük, hogy minden nap lehetőségünk van változtatni és olyan szülővé válni, akire a gyermekünknek szüksége van.