Az anyaság mézédesen monoton mókuskereke. A szülői burnout, avagy anyának lenni és padlót fogni
Ha meghalljuk a burnout, vagyis a kiégés fogalmát, akkor legtöbbször a munkahelyi kiégés jut eszünkbe. Legelőször valóban, mint munkapszichológiai fogalom robbant be a köztudatba. Elsősorban a fizikailag megterhelő vagy magas érzelmi bevonást jelentő hivatások, illetve hosszútávon a kifejezetten monoton, egyhangú munkahelyi feladatok okozhatnak kiégést. Ha azonban az anyaságra (ami ténylegesen a világ egyik legboldogabb munkája) gondolunk, akkor a fenti felsorolás ezen a területen is tökéletesen megállja a helyét.
Noha a legédesebb főnöke kétség kívül az anyukáknak van, az a tempó és az az igénybevétel, amit egy (vagy több) gyerek nevelése megkövetel az anyáktól egy véget nem érő 24 órás „műszakban” komoly kimerülési lehetőséget tartogat mentálisan, emocionálisan és fizikálisan is. Egy 2018-as adat szerint a szülői kiégés a szülők akár 14% -át is érinti. (Jelen cikkben főként anyai kiégésről beszélünk, hiszen jellemzően a gyermekükkel otthon lévő édesanyáknál fordul elő.)
Erről nagyon sok anyuka nem szívesen beszél sokszor még a párjának sem, mert attól fél, hogy ezzel együtt magára a gyermekre is panaszkodik.
Holott itt közel sem panaszkodásról beszélünk már.
Az anyákban kavargó összetett, mély negatív érzések és gondolatok okozhatják azt a fajta kimerültséget, ami végül a kiégéshez vezethet. Fontos tehát megjegyezni, hogy ha az alábbi felsorolásból néhány ránk illik – sőt, néha napján úgy érezzük, mintha az összes igaz lenne ránk – ne ijedjünk meg, mert amiről beszélünk az nem pillanatnyi elgyengülés, hanem hosszú időn keresztül fennálló, tartós instabil lelkiállapot.
Nézzük meg, milyen jelei lehetnek az anyai kiégésnek és mit tehetünk, hogyha ezeket tapasztaljuk magunkon.
Nehéz felismerni, ha valakit elért a kiégés állapota, hiszen nem egyik napról a másikra történik. Amikor minden egyes napot rutinból végigcsinálunk, néha este úgy ülünk le (gyakran aznap első alkalommal), hogy azt érezzük: egész nap nem csináltunk semmi fontosat. Hiszen természetes, hogy a házat rendbe tartjuk, mosunk, vásárolunk, főzünk, ügyeket intézünk, sőt még a gyereket is életben tartjuk és még értékes minőségi időt is igyekszünk tölteni vele, hogy értelmet csiholjunk kis kobakjában. És persze este pedig robotoló férjünk is megérdemelné vidám társaságunkat.
Érdekes tény, hogy azok az anyák kerülnek legtöbbször padlóra, akik a legszerelmesebbek a férjükbe és akik a leginkább el van ragadtatva gyermeküktől. Miért? Mert számukra a saját igényeik, a saját vágyaik sosem lesznek olyan fontosak, mint a család többi tagjáé. Hiába kimerültek, hiába frusztráltak, hiába elkeseredettek, egy kiadós sírás után „megemberelik” magukat és minden egyéb feltöltődés nélkül csinálják tovább a mindennapokat, hiszen ki csinálná, ha nem ők.
Vajon ez valóban így van? Tényleg csak úgy lehet valaki elég jó anya, ha saját magát totálisan a háttérbe szorítja? A segítség számos formáját igénybe lehet venni apától, a nagyikon át, a barátokat, akár bébiszittert is. Nem kell elmenni koncertre, wellness-ezni vagy egy belvárosi kávézóba a barátokkal, ha csak azért megyünk, mert mindenkitől azt halljuk, hogy nekünk is „lazítani” kell. Nem mindenki tudja jól érezni magát, ha hosszasan távol van a gyermekétől. Minden anyukának tudnia kell, hogyan tudna gyomorideg nélkül eltölteni egy kis (vagy több) időt, amit csak saját magára szán. Torna, fodrász, kozmetikus, masszázs, egy séta vagy egy jó könyv/film. Nem kell nagyban gondolkodni, de kicsiben igenis kell. És nem havonta egyszer, hanem rendszeresen.
Utóbbiakkal persze sok anyuka tisztában van, de nem árt azért időnként újra és újra beszélni róla, mert a családi sorrend végén önszántunkból kullogva ismét csak le fogunk merülni. Jöjjön hát a lényeg: honnan tudhatjuk, hogy a ránk törő melankólia és fásultság csak átmeneti állapot vagy esély van arra, hogy a kiégés süllyedő mocsarában tapossuk mindennapjainkat?
Van egy egyszerű „konyhai” módszer a kiégés mérésére, melynek lényege roppant egyszerű: figyeljük meg, mennyire látjuk cukinak gyermekünket a mindennapos tevékenységek közben. Nem kell semmi tennünk, csak figyelni őt és azt, milyen érzéseket vált ki belőlünk, ha ránézünk. Úgy érezzük, ő a legjobb dolog az életünkben, egy igazi csoda, hogy vele együtt lettünk egy család? Vannak esetleg a viselkedésében olyan dolgok, amik kifejezetten bosszantanak minket? Vele együtt tudunk örülni, ha századjára is meg tudja mutatni a kiscicát a könyvben, vagy már nagyon unjuk? Netán az agyunkra megy? Mennyire gyakran érzünk úgy, ahogy és tízes skálán milyen intenzitással?
Nem kell senkinek elszámolnunk az érzéseinkkel, de nagyon nagy szükség van a saját, őszinte megítélésünkre. Ha úgy érezzük, hogy túl gyakran és túl erőteljesen törnek ránk kiábrándult gondolatok anyai feladatkörünkben, akkor itt az ideje, hogy megtaláljuk a módját a töltődésnek. Az anyaság mézédesen monoton mókuskereke csalóka lehet, amit a kimerültség csak fokozhat. Éppen ezért előfordulhat, hogy könnyen rávágjuk, hogy hetek/hónapok óta a gödör alján vagyunk, ez a kölyök bizony kikészít. De tényleg így van? Mindig? Mindennap? Hogy ezt az általánosítást elkerüljük és megértsük, hogy a kiégés nem egyenlő egy nehezebb időszak okozta általános fáradsággal, érdemes naplót vezetni a napjainkról. Elég csak annyit feljegyezni mindennap, hogy aznap milyen érzésekkel térünk nyugovóra, maximum megtoldhatjuk egy-egy hívószóval, hogy később rögtön eszünkbe jusson, mi történt aznap.
Meg kell értenünk anyaként, hogy az unásig ismételt én-idő nem egy szabadon választott „feladat”, ha valaki kisgyerek(ek)kel van otthon napi szinten. Ezzel nem csak magunknak teszünk óriási szívességet, de a gyerkőcöknek is, akiknek egy vidám, önmagával is kibékült és éppen ettől kiegyensúlyozott anya kell. Nem szuperanya. Csak anya.
Nyitókép: Elly Fairytale/Pexels
pszichológus
Hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor megfogalmazódik bennünk a gyermek gondolata, szülőkké válunk. Azonban a fogantatástól a kisgyermekkorig tartó út során érünk igazán anyává és apává mely szerepünket életünk végéig finomhangoljuk. Gyermeket nevelni nem egyszerű feladat, és egyikünk sem tökéletes anya vagy apa. Amikor megtorpanunk, jól jöhet egy szakértő útitárs, akivel belekezdhetünk egy belső munkába, kezünkbe kapva egy mankót, amely emlékeztet arra, hogy pontosan elég, ha ELÉG JÓ apa és anya vagyunk, és ha elhisszük, hogy minden nap lehetőségünk van változtatni és olyan szülővé válni, akire a gyermekünknek szüksége van.
