Családi kirakós. Hogyan lesz darabokból egész? Egy személyes történet, könyvajánlóval
A válások számának növekedésével egyre emelkedik a mozaikcsaládok száma, mégis keveset beszélünk róluk – olvasható a Családi kirakós c. kötet hátoldalán. A HVG Könyvek gondozásában jelent meg. Megyeri Zsuzsanna pszichológus, családtereapeuta olyan emberekkel beszélgetett, akik mozaikcsaládban nőttek fel, illetve akik megalkották a saját patchwork családjukat.
Az interjúalanyok őszintén mesélnek felbomlott és újrarendeződött családjaikról, bizonytalanságaikról, kudarcaikról, örömeikről és sikereikről. A történetekből erőt és ötleteket meríthetünk számos konfliktus és rossz gyakorlat elkerülésére, miközben a sokféle nézőpont hozzásegít családtagjaink és önmagunk mélyebb megértéséhez és elfogadásához, valamint a számunkra optimális megoldások kialakításához.
A szerelmem gyerekei
Személyes érintettségem van a témában: a férjemnek a korábbi házasságából három gyereke született, és amikor a válása után pár évvel megismerkedtünk, abban a hitben éltem – orvosilag alátámasztva -, hogy nem születhet gyermekem egy korábbi műtét következménye miatt. Úgy voltam vele, hogy ezt a veszteséget egyedül kell feldolgoznom, nem pecsételhetem meg vele egy férfi sorsát; ilyen értelemben adott némi megkönnyebbülést lelkileg, hogy a szerelmemnek vannak vannak gyerekei.
Teljesen más a képlet, ha mindkét fél hoz az előző házasságából gyermeket a kapcsolatba. Nem azt állítom, hogy könnyebb, de kiegyenlítettebb, mert mindkét félnek kell a másikhoz alkalmazkodnia.
Egy gyermektelen partner igen elveszettnek érezheti magát ebben a felállásban. Azt éli meg, hogy folyton neki kell tekintettel lennie a többiekre. Nyilvánvaló, hogy gyerekeknek sem egyszerű szüleik új választását feldolgozniuk, elfogadniuk.
Ahogy teltek az évek, kezdtem belefáradni a „történetbe”. A gyerekek nevelésébe direkt nem szóltam bele. Nem akartam feszíteni a húrt. Pedig sok minden nem tetszett. Leginkább az, ahogy az apjukat kijátszák, az általa nyújtott előnyöket ugyanakkor magától értetődőnek, természetesnek veszik.
Velem kapcsolatban eleinte elfogadónak tűntek, bár nehéz volt megtalálni velük a közös hangot. Egy idő után kifejezetten feszengtem a társaságukban. Az első karácsonyi vacsoránál balga mód megkérdeztem tőlük, hogy nem zavarja-e őket a jelenlétem. Egyikük azt válaszolta: „nem, legalább van itthon kaja…” A nagyfiú korrigálni próbálta a testvérét: „bocs, a tesóm kicsit bunkó…” Soha nem fogom ezt a jelenetet sem elfelejteni.
Elvoltunk egymás mellett a felszínen. Később kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy nagy színjáték részese vagyok. A gyerekek édesanyja ügyes aknamunkát végzett, magát gondoskodó és szerető anyának állította be, a volt férjét, a páromat, pedig egy lehetetlen, szemét alaknak. Pedig a nő – főállású anyaként – már a válás előtt évekkel fenntartott egy szeretői viszonyt egy jómódú, nős, több gyermekes családi baráttal.
Azt nehezebb lett volna őszintén kimondani, felvállalni a külvilág előtt, hogy egy csillogóbb, szebb élet reményében egy másik férfi oldalán folytatná az életet, és ennek érdekében képes a három gyerek alól is kihúzni az addig biztonságosnak vélt talajt. A vagyonmegosztás során az ex-nej nem járt rosszul, mégis, a párom folyamatosan azt hallotta vissza a volt feleség köreiből, hogy szegény asszony ki lett semmizve. A 2000-es évek elején járunk – egy lakást, több tíz millió forint készpénzt és egy autót kapott. A válás után a három gyerek közül csak egy, a legkisebb, került hozzá, mégis, a volt asszony a tartásdíj összegével sem volt elégedett. Felvette a teljes családi pótlékot, a tartásdíjra pedig két gyerek után formált jogot.
Az első „pofonok” a nagyobb ünnepek alkalmával értek
A volt feleség szerette úgymond elvinni a showt ilyenkor. Mi – hiába készültünk étellel-itallal – ünnepekkor parkolópályára kerültünk. Idegesített ez a színjáték, mivel az ex-nej a két nagyobb gyerek mindennapjaiban nem volt jelen, fizikai értelemben biztosan nem. Nem főzött nekik ebédet, vacsorát, nem mosott rájuk, nem vasalta ki a ruhájukat, nem indította el őket reggelente iskolába…hosszan sorolhatnám.
Ahogy fáradtam, elkezdtem lázadozni. Ez a csomag, ez a teher nem az enyém!
De hiába, én választottam, viselnem kell a következményeit, vagy tovább kell állni. A kötődések, az érzelmek bonyolultak…
Ráadásként megtörtént a csoda: öt év után született egy közös gyermekünk. Az orvosokra, a meddőségre rácáfolt a sors. Férjem gyerekeinek lett tehát egy újabb féltestvére, ám ez nem oldott meg semmit, sőt! Mellőzték már kiskorában, úrrá lett rajtuk a féltékenység. Irigyek voltak az édesapjuk kistestvérre irányuló figyelmére, szeretetére. A szüleik válása, az elveszített családi egység fájdalma tépődött fel bennük újra és újra.
Nem voltunk képesek arra, hogy leüljünk nyíltan, őszintén beszélni. Úgy nőttek fel, hogy az apjuk és az anyjuk a válással „ősellenséggé” váltak. A férjem az ex-neje árulását, a megcsalást és az e köré épített hazugságokat nem tudta megbocsátani. Megértem, nekem sem menne könnyen.
Mit okoz egy gyerekben, ha úgy nő fel, hogy nem szabad őszintének lennie?
Az anyjuk dolgairól a férjem gyerei nem beszélhettek. Nem tudhattuk, hogy a volt feleség éppen milyen luxusutazásra készül, és azt is titkolták, amíg csak lehetett, hogy megajándékozza egy gyermekkel a családi barátot.
Az elhallgatás, a mismásolás a bizalmat kezdi ki. Bizalmatlanná váltam. Egy idő után már azt sem tudtam elhinni nekik, amit kérdeztek. Így éltünk, látszólagos nyugalomban, felszínes „jó viszonyban”, rengeteg elfojtott feszültséggel, sumákolásban.
Már mindhárom gyerek felnőtt. Amikor elköltöztek az apai házból, rádöbbentem, mekkora teher volt rajtam érzelmileg az elmúlt tizennyolc évben. Nyilván ők is fellélegeztek. Jobb ez így mindenkinek. Alanyi jogon újra van privát szférám.
A tanulságom az, hogy vannak helyzetek, kapcsolatok, melyeket nem lehet megjavítani, mert eredendően romlottak. Egy ember szándéka, igyekezete nem hozhat változást. A felelősség közös.
Nyilván vannak sokkal felemelőbb történetek is. A Családi kirakós c. könyv 18 történetet „mesél el”. Minden eset más. Mindegyik tanulságos.
Nyitókép: Vlada Karpovich/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
