Azzá válhatsz, amiben hiszel! Mentális illúzió, avagy a vizualizáció teremtő ereje

Amikor életünk során nehezebb helyzetbe kerülünk (elválunk, elbocsátanak a munkahelyünkről), sokszor első dolgunk – a kezdeti sokk után –, hogy végre szánunk magunkra is kicsivel több időt, fektetünk kicsivel több energiát a társas kapcsolatainkba, elővesszünk elménk polcán porosodó terveinket, kicsit megállunk és végiggondoljuk életünk eddigi alakulását. A volt párunk, vagy volt kollégáink pedig meglepődve konstatálják, hogy milyen jól nézünk ki: fiatalosabbak, energetikusabbak vagyunk, elköltöztünk, lefogytunk, izmosodtunk, más lett a frizuránk, szóval határozottan jól érezzük magunkat a bőrünkben.

De miért várjuk meg oly sokszor azt a nagy pofont, amitől úgy elterülünk, hogy sajgó térddel, csapzottan, remegve indulunk el a változás útján? Miért kell megvárnunk azt az utolsó, kijózanító cseppet, ami után már nincs tovább maradás?

Tenni bizony nagyon nehéz, habár legtöbbször pontosan tudjuk, hogy mit kellene tennünk. Barátaink panaszait rosszalló fejcsóválással hallgatjuk, és nem értjük, hogy miért nem hagyja már ott bunkó, nemtörődöm párját, miért nem vált már munkahelyet, meddig nyöszörög még, amíg végre lép; elköltözik, jelentkezik arra a tanfolyamra, és a többi. Tudjuk, ő is tudja, és mégsem történik semmi. Nem jön a lendület. Hiszen tenni mindig nehéz, magunkért tenni pedig óriási kihívás. (Nem, ez nem a fészbúkos kihívások sorát bővíti, itt bizony nem kell meghívni senkit, hogy csinálja utánunk – maguktól fognak jönni.) De honnan jön akkor a lendület? Mit tehet az, aki még csak „vár” arra a pofonra?

A vizualizáció, vagyis amikor részletesen elképzelünk valamit, nem áll távol a mindennapjainktól. Mindenki szokott tervezgetni – ha úgy tetszik álmodozni –, belső filmjében maga előtt látja, amire vágyik, illetve sokszor azt is, amire nem vágyik, amitől kifejezetten tart. (Egy állásinterjú vagy egy első randi előtt sokszor félünk, hogy lebőgünk, nem tudunk jól helytállni vagy a fogunk közé ragadt salátával igyekszünk bájosan mosolyogni.) Ez utóbbi gondolatok olyan hívójelekké alakulhatnak át, hogy amint rátérnek a szakmai kérdésekre, vagy kihozzák az ételt, rögtön aktivizálják szorongó érzéseinket, és elkezdünk bénázni – valós ok nélkül, hiszen mindez agyunk szüleménye. Ezek a gondolatok nem ismeretlenek senki előtt, megszabadulni viszont nem lehet (legalábbis nagyon nehéz) tőlük. DE! Átformálni lehet őket. Egy állásinterjún is nyugodtan kérhetünk magunknak egy percet, hogy megnyugodjunk és összeszedjük a gondolatainkat, majd magabiztosan folytathatjuk tovább. Egy randin pedig jót nevethetünk azon a kis zöld salátadarabkán, amitől vidámnak és lazának tűnünk, és egy pozitív élménnyel pecsételjük meg az első közös alkalmat, amire később jólesően emlékezünk majd vissza.

De most kanyarodjunk vissza most a gondolatok erejéhez!

Tudjuk: ha sokat gondolunk valamire, bevonzhatjuk. Ennek alapja az önbeteljesítő jóslat, vagy más nevén a Pygmalion-hatás, melynek lényege, hogy ha valamilyennek látnak minket mások, akkor egy idő után a viselkedésünket is úgy fogjuk alakítani, hogy megfeleljünk az ő általuk alkotott képnek.

Ez saját magunkkal szemben is megállja a helyét: ha sokat gondolunk valamire és egy idő után elhisszük, hogy ez megtörténhet velünk, akkor cselekedeteink úgy fognak változni, hogy a végén valóban be is következik.

A vizuális illúzió vagy optikai csalódás abban különbözik a vizualizációtól, hogy az észlelt képek nem felelnek meg az objektív valóságnak, vagyis egy olyan dolgot látunk, ami igazából nincs is ott. Ki hány sötét foltot lát a képen a fehér csíkok kereszteződésénél?

Elárulom: egy sincs. (Ez a Hermann-rács illúzió.)

Most már tudjuk az igazat. Látjuk még a sötét foltokat? Igen. látjuk. Ez az elménk játéka. És elhisszük neki, mert akárhogy erőlködünk is, látjuk. Ha látjuk, akkor pedig van.

Mi lenne, ha ilyen valóságosnak élénk meg „mentális illúziónkat” is? Ha elhinnénk, hogy ez meg fog velünk történni, hiszen látjuk magunkat, amint átéljük. Érezzük a zsigereinkben azt a jóleső érzést, amikor bekövetkezik. Halljuk az elismerő mondatokat. IGEN! Megcsináltam! Egyenes háttal, magabiztosan és vidáman látom magamat a képzeletemben, és büszke vagyok arra az önmagamra, mert ő már ott van, elérte, és nahát, tényleg milyen boldog, szinte az arcomon érzem a mosolyát. Vagyis a mosolyomat. Itt érzem és most érzem, ebben a jelenben, az én jelenemben, ahonnan neki indulok. Éreztem mi vár ott rám, és tudom, hogy megéri a küzdelem. Ha elfogy a lendületem, csak „bekukkantok” ismét a saját filmembe, és erőt merítek a vágyott önmagam boldogságából, elégedettségéből. És megyek tovább.

Saját valóságunk tehát az én akaratától és vágyaitól áthatott lelki képződmény, amely önigazoló módon visszahat ránk. Igyekezzünk nyitottak lenni, és engedjük be ezt az élményt. Ez a legfontosabb, amit magunkért tehetünk. Mindenekelőtt pedig fogadjuk el, hogy ezt kizárólag MI tehetjük meg.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt × 3 =

hirdetés