Bocs, cicám…! Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot
A feleség
Mihez kezdtem azután, hogy kimondta, „bocs, cicám, kezdek beleszeretni valakibe”?
Nem kaptam levegőt. Sírtam. Napestig válaszokat kerestem, és fejben lejátszottam, hogy keresek én is szeretőt magamnak. Isteni állapotban voltam hozzá – kapkodtak volna utánam…
Aztán megpróbáltam kitalálni, mi lenne a módja, hogy azzal maradjak, akit szeretek. De beláttam, ez csak úgy lehetséges, ha agysérülésem lesz és törlődik a memóriámból a becsapottság és a megcsalás.
Elengedtem. Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.
Megtanultam másképp élni. Nem érte. Magamért.
Nincsenek félelmeim, mert a legnagyobbal már szembenéztem. Hogy nem tudtam megakadályozni a házasságom szétbomlását. És túléltem. Kőről kőre építettem fel az újat – ami talán nem olyan szép, mint a régi volt, de legalább igaz.
Nem tudom kijavítani, ami nem az én hibám.
Rábíztam, hogy megtalálja-e az újban azt, amit keres.
A szerető
Hozzám költözött.
A felesége sosem drámázott, sosem manipulált a gyerekekkel. Bármikor mehetett hozzájuk, vagy elhozhatta őket. Órákon át az apjukkal voltak minden nap. Az ő szempontjából tehát alig változott valami, „komfortzónán” belül maradhatott.
A kirakós egyetlen darabkáját cserélte csak újra – a Nőt.
Ott akarta velem elkezdeni a közös életet, ahol a házasságát abbahagyta.
Nem ment. Egyszerűen nem volt életszerű. Befeszültem, ő kihátrált. Egy ideig próbálkoztunk, de elfáradtam. Elég volt.
A férfi
A „szerelem” nem működött.
Begőzöltem. A munkahelyemen felmondtam, és valami klasszabbat, valami újat, valami mást kerestem. Ami igazán nekem való.
Találtam. És belehaltam a munkamennyiségbe, az elvárásokba, a 15 évvel fiatalabb kollégák tempójába. De legalább nem volt időm gondolkozni.
Vettem egy motort. Az első hétvégén hatalmasat estem – bokatörés. Fekvés hetekig. És akkor már megúszhatatlanul jött az agyalás.
Hogy olyan nőt akartam, aki számít rám, de mégsem támaszkodik.
Aki erős, és önálló, és nem hozzám képest határozza meg önmagát.
Aki nem akar mindig mindent megbeszélni.
Aki tud engem jó ritmusban békén hagyni…
Kaptam ilyet, kettőt is. És nem tudtam mit kezdeni velük. Egyik kapcsolat sem mentett meg semmitől: hisz egy kapcsolatnak nem a megmentés a dolga.
Amikor felrúgtam a házasságomat, nem kérdeztem meg magamtól, hogy mik lennének a következmények.
Mivel csak a magam oldalát akartam látni – átvertem magam.
Bolondot csináltam magamból, játékokat játszottam magammal.
Győzködhetem a világot arról, hogy csak néhány lépésnyire tértem le az ösvényről, de valójában fogalmam sincs, hogy merre járok. Már azt sem tudom, melyik irányban kel fel a nap.
Eltévedtem.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
