Bölcsőde: igen, vagy nem? Pár fogódzkodó, ami segíthet a döntésben
Sokunk fejében megfordul a kérdés a gyerekvállalás kapcsán, akár a tervezgetés időszakában, akár már a konkrét események kapuján – meddig leszek otthon? Mi az ideális időpont a munkába való visszatérésre, és ezzel együtt – mikortól a legjobb, ha közösségbe adom a gyermekemet?
Az a nagy igazság, hogy nincs egy kőbe vésett fordulópont a gyerek életében, amit javasolhatunk, hogy amint ezt kipipáltuk mehet a menet. Ez a pont minden család életében máskor jön el.
Magyarországon bevett (és szinte egyedülálló) gyakorlat, hogy a gyermek 3 éves koráig otthon marad az édesanya, és az óvódáskor elkezdésekor (testvérek érkezésekor ugye ez a szám nőhet is) tér vissza a munkahelyére.
De miért alakult ez így? Nézzünk csak pár évtizedet hátra: az ok igazából az 1950-es évek demográfiai robbanásában keresendő. Túl sok potenciális munkaerő született kevesebb munkahelyre, így elkezdték támogatni a kisgyermekes édesanyák otthon maradását (a gyes-t 1967-ben vezették be, előtte nem volt ilyen formában családtámogatás). Tehát semmilyen fejlődéslélektani szempont nem volt figyelembe véve a döntés kapcsán.
Kutatások bizonyítják, hogy kötődés és kiegyensúlyozottság szempontjából nincs különbség azok között a gyerekek között, akik 6 hónaposan kerültek intézménybe, illetve azok között, akik 3 évesen (a külföldi gyakorlat szinte mindenhol korábbra datálja a gyermekek intézménybe kerülését – több országban erre már 3 hónapos korban lehetőség van), HA az édesanya kellően válaszkész az együtt töltött időben (és még ott sem kell a kardunkba dőlni, ha ez néha nem sikerül, hiszen jó esetben nem csak mi gondozzuk azt a gyermeket), és az együtt töltött idő valóban minőséginek tekinthető.
Mégis, nagyon kihangosodik az édesanyák kommunikációjából a bűntudat – rosszat teszek-e azzal, ha bölcsődébe adom a gyermekem? Ha a fenti adatokat nézzük, egyértelmű válasz lenne a nem. De itt jön képbe a családi dinamika válaszul: mindenki akkor adja be gyermekét az intezménybe, amikor az SZÁMUKRA a legjobb. Ha valaki csupa bűntudattal, külső nyomásra (egy ideális helyzetben, amikor van választás) dönt a bölcsi mellett, az meg is határozhatja negatív irányba az egész dinamikát, és döcögősebbé teheti nem csak a beszokást, de akár a mindennapokat is. De ugyanez vonatkozik arra is, ha valaki otthon marad a gyermek 3 éves koráig, miközben szenved. Nagyon fontos, hogyha valaki szeretne otthon maradni a gyermeke óvodás, akár kisiskolás koráig, az is ugyanolyan jó, mintha valaki visszatér a munkahelyére a 6 hónapos babája mellől.
A kulcs az, hogy rendben legyünk a saját döntésünkkel, hitelesek legyünk, olyan döntést hozzunk, amibe szívvel-lélekkel bele tudunk állni, különben könnyen ott találhatjuk magunkat a bűntudat hálójában.
A legnehezebb, ha nincs választásunk, ha rajtunk kívülálló körülmények miatt hozunk meg egy döntést. Ilyenkor muszáj lenne megpróbálni ránézni annak is a pozitív oldalára, ami által máris nagyobb egyensúlyban érezhetjük magunkat.
Érdemes tudnunk, bárhogyan is döntünk, az elválás a gyermekünktől nehéz lesz, egy krízis (normatív krízisnek nevezi a pszichológia, azokat a fordulópontokat az életünkben, amik mindenképpen bekövetkeznek), de ez mindenki számára az, viszont a megtörténte után lehetőségünk van egy a mi, és családunk számára megfelelőbb új rendszerbe rendeződni.
És végezetül pár fogódzkodó, ami segíthet a döntésben:
- Az igények letisztázása, mindenkié (érdemes lehet ránézni a hozott mintákra, ki mit tart ideálisnak, kinek mire van szüksége)
- Az ok kihangosítása – több szabadidő, a gyermek szocializációja, munkába való visszatérés stb.
- Lehetőségek átgondolása
- Tapasztalatgyűjtés (akár ismerőstől kérdezősködni, ellátogatni egy intézménybe, stb)
És a legfontosabb – rugalmasnak maradni. Hiszek abban, hogy az édesanyák, és az édesapák kompetensek, és látják, hogyha elindulnak egy úton, onnan merre kell venniük az irányt – tartani előre tovább, esetleg venni egy kanyart, ahhoz, hogy az mindenki számára elég jó legyen. Hiszen nem kell több: csak elég jól csinálni.
Nyitókép: Tatiana Syrikova/Pexels
pszichológus, karriertanácsadó, család- és párterapeuta-jelölt
Munkám során különféle élethelyzetekkel, sokféle emberrel találkozom. Mégis egy a közös bennük: foglalkoztatja őket a dinamika, ami szerint működnek, szeretnék magukat egy kicsit jobban érteni.
Azt gondolom, ez egy csodálatos igénye a jelenkornak, és emellett egy nagyon fontos lehetőség is, hogy példát mutassunk egy következő generációnak – a tudatosság fogódzkodó a döcögősebb helyzetekben is. Legyen szó akár életvezetési kérdésről, vagy karrier megakadásról, jól jöhet egy külső tükör, ami egy másfajta szempontot hoz be a képbe, de mégis partnerként végigkísér az úton.
Igyekszem ez lenni a klienseim számára.
