Nem voltam rossz anya, mégis büntet a fiam – Olvasónk története
Mindig érdeklődéssel olvasom a Sorsvonalak rovat írásait. Ezeken a történeteken keresztül is próbálom megérteni, miért tartunk ott a fiammal, ahol. Már nem tudok hinni abban, hogy rendeződik a kapcsolatunk, ami azért fáj, mert ha nem is voltam tökéletes, gondos, szerető anya voltam, és lennék is, ha nem lökne el magától.
Huszonegy éves voltam, amikor megszületett. Egy alakulófélben lévő kapcsolatban fogant. Nem így terveztem, de örömmel vállaltam. A szüleim nyomására összeházasodtunk a fiam apjával. Házasságunk egy évig tartott; sem érzelmileg, sem anyagilag nem éreztem magam mellette biztonságban. Megszakítottuk a kapcsolatot, nem volt kíváncsi Tomira soha, de ezt cseppet sem bántam. A fiam apa nélkül nőtt fel, de úgy gondoltam, ha szeretetben neveljük fel, nem sínyli meg.
Visszaköltöztem a szüleimhez.
Fotó: FreeImages
Anyám háztartásbeli volt, gondosan ellátta a családot. Zsarnoki természetét nehéz volt elviselni. Gyakoriak voltak a féltékenységi jelenetek. Bűnjelek után kutatott, felforgatta apám ruháit, tányérokat tört…sorolhatnám. A féltékenység mintha csak ürügy lett volna arra, hogy az indulatait levezethesse, jót veszekedhessen. Állandóan kioktatott, nem vette tudomásul, hogy felnőttem – örök gyerek maradtam mellette.
Tomit imádta. Amíg a fiam pici volt, természetesnek tűnt, hogy az anyám rátelepszik. Eszembe sem jutott, hogy ez később visszaüthet. Magam is elkényeztettem, ő az egyetlen gyerekem. Mindent megkapott tőlünk.
Lesújtott amikor a tudtomra adta, hogy mély indulatok és sérelmek vannak benne a gyerekkora miatt. Egyszer azt mondta:
nem te neveltél fel!
Mintha az anyámat hallottam volna. Szíven ütött, de nem hittem, hogy komolyan gondolja. Kapcsolatunk akkor még nem volt ennyire rossz. Összejártunk, mindent meg tudtunk beszélni normálisan.
Hosszú ideig nem volt felvállalható párkapcsolatom; minden szeretetemet Tominak adtam. Az anyám valóban több időt töltött vele az első 5-6 évben. Amíg dolgoztam, ő vigyázott rá. Nem adtuk óvodába. Hét évesen került először gyerekközösségbe. Nehezen illeszkedett be. Közepes tanuló volt, de nem csináltunk ebből problémát. Nem orientáltuk, nem segítettük kibontani az érdeklődését. Fontosabb volt, hogy jól érezze magát. A középiskolát egy hónap után ott hagyta, levelezőn érettségizett le, harminc évesen szerzett diplomát. Hol dolgozik, hol nem. Nem tud sokáig egy munkahelyen megmaradni. Ha nem tetszik neki valami, felmond.
A saját gyengeségeimre és hibáimra mutatnak rá a fiam kudarcai.
Elmúltam ötven, amikor megtaláltam a páromat. Amikor összeházasodtunk, Tomi már a feleségével élt. A férjem kezdettől fogva nyílt szívvel közelített a fiamhoz, ő mégsem nem szívleli őt. Az anyagi segítséget elfogadja, de nem érdekli, hogy mi van velünk. Ha a fiam illetlen megjegyzéseket tesz a férjemre, én a férjemet védem. Ezt elég rosszul viseli. Mintha választás elé akarna állítani: döntsd el, ki a fontosabb, ő vagy én?! Mintha bűnhődnöm kellene amiatt, hogy nem voltam elég erős az önálló élethez, és nem tudtam kilépni az anyám árnyékából.
***
Olvasói reakció a fentiekre
“Ha megengedsz néhány gondolatot a leírtakhoz, ami biztosan nem fogja megváltoztatni az életed, de talán egy kicsit megerősít abban, hogy nem te vagy az okozója a fiad ilyesfajta viselkedésének Átérzem a szomorúságot, amit a fiad okoz, de sajnos el kell fogadnunk, hogy felnőttek, és bármennyire is fáj, korántsem tökéletesek. Nem vagy hibás, de ha mégis, akkor sincs senkinek joga ítélkeznie feletted, neki sem. Éld az életed, élvezd a végre megtalált boldogságod, próbálj meg ne rá-vagy rájuk kényszeríteni semmit, amit viszont kapsz, azt fogadd örömmel. Csak reménykedhetünk benne, hogy egyszer igaziból felnőnek, és az életükért már nem másokat (minket) hibáztatnak, hanem elfogadják, megpróbálják a pozitív dolgokat látni, és a szeretet, és rajongást, amivel feléjük fordulunk már nem tehernek fogják érezni, hanem elfogadni, netalán viszonozni is.Kívánom neked, hogy mielőbb sikerüljön megtalálni a békédet. Talán frázisnak tűnhet, de az emberek, akiknek melletted a helyük ott is vannak, és aki nincs ott, … az ajtót, azért ne zárd be. Minden megtörténhet!”
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
