Egy estém a pszichiátrián. Eszter története

Rengeteg információ áll rendelkezésünkre arról, mennyire fontos a mentális egészség védelme, számos praktika érhető el arról is, mi mindent tudunk öngondoskodó módon magunkért tenni, mentális jóllétünk helyreállítása és megőrzése érdekében. Azt is gyakran halljuk, hogy nem szégyen segítő szakembert vagy szakellátást igénybe venni baj esetén. Mindezek fényében felettébb „fagyasztó” élmény olyan személyek reakcióival találkozni, akik teljesen más álláspontot, véleményt képviselnek. Például: a bajbajutott állapotát cinikusan minősítik („bolond, hülye stb.”), a háta mögött megpróbálják lejáratni, féligazságokat, hazugságokat terjesztenek róla stb. 

Ez is bántalmazás. Az emberi méltóság megsértése, személyiségi jogokkal való visszaélés. 

Bárki kerülhet nehéz, rendkívüli helyzetbe. Sokfélék vagyunk, sokféle háttérrel és mozgósítható erőforrással, ennek megfelelően sokfélék a reakcióink is. Bármennyire is szeretjük azt hinni, hogy megtörhetetlenül erősek vagyunk, érhetnek bennünket meglepetések…

Vissza lehet élni ezzel az állapottal? Sajnos igen, és ezzel nem mondok újat. Sokan idejekorán megtanuljuk, hogy nem kifizetődő elesettnek, gyengének mutatkozni… Ha rés nyílik a pajzson, betalálhatnak. Nem szükséges ecsetelni, hogy az ilyen jellegű (visszaélésnek nevezhető) reakciók tovább ronthatják az illető pszichés állapotát, s van, hogy éppen ez a (ki nem mondott) cél.

Bajban a szeretetkapcsolatok, a családi védőháló szerepe felbecsülhetetlen.

Felesleges azzal áltatni magunkat, hogy baj esetén egy addig elégségesen működő kapcsolati, családi rendszer hirtelen helyreáll, sőt, érzelmi sokkhatás alatt bizonyos, addig alakoskodással, „szalonképes viselkedéssel” elfedett jelenségek felerősödhetnek. Feltárulhat az igazság. Van ebben tisztító jelleg (a pusztító hatáson túl), ugyanis tisztulást hozhat: rosszul működő (nem működő) kapcsolatoknak kerülhet pont a végére. Ez végeredményben felszabadító élmény is lehet… 

Eszter története

Párom, Tamás január végén szívinfarktust kapott. Szerencsére túlélte, de 2-3 hét kritikus volt. Hirtelen fenekestől felfordult az életünk. Két kiskorú gyerekünkkel egyik napról a másikra maradtam magamra, a gyerekeket is rendkívül megviselte az édesapjuk betegsége.

Körülbelül egy hét elteltével kezdtem úgy érezni, hogy nem bírom a nyomást. Hat kilót fogytam, nem tudtam aludni, enni. Nyomasztó gondolatok gyötörtek, ha elbóbiskoltam, rémálmaim voltak.

Eközben a család egy része elkezdett lázasan szervezkedni, és nekem egyre inkább az volt az érzésem, hogy úgy viselkednek, mintha Tamás már nem lenne életben…vagy hamarosan bekövetkezik a legrosszabb. Azzal magyarázták a szerepek átvételét (hogy finoman fogalmazzak), hogy szükség van a folytonosságra, az ügyek felgöngyölésére, annak érdekében, hogy semmi se dőljön be… Csakhogy a folyamatnak nem voltam egyenrangú részese, nem voltam beavatva sok mindenbe, és ez a helyzet jelentősen rontott az állapotomon. 

Többször jeleztem, hogy szerintem ez így nincs rendben; kitérő válaszokat kaptam, kioktatást, hogy mit képzelek. Egyre kezdett eldurvulni a hangnem. Hogy pontosan kik tartoztak a családi klikkbe, nem említeném meg; a lényeg, hogy (rém)filmekbe illő játszma kezdődött el, „kiváló” időzítéssel, hangulatkeltéssel, nyomásgyakorlással, manipulációval. Mindeközben Tamás az intenzív osztályon az életéért küzdött… A család egy részét nem igazán érdekelte, hogy vagyok és mi van a gyerekeimmel. Ők sincsenek jól, ne csak magammal törődjek, egyébként pedig fizessek ki mindent, amit szerintük fizetnem kell…

Még abba is beleszóltak, mikor mehetek Tamást látogatni, mintha két gyerek és munka mellett olyan egyszerű lenne egy vidéki kórházba utazni… Ez a lelketlenség letaglózott. Válaszul azt kaptam, hogy „a kutyát sem érdekli, mit érzek”, téveszméim vannak és képtelen vagyok az együttműködésre. Részigazságok, hazugságok, csúsztatások, múltbéli sérelmek felidézése, fenyegetés, ittas családtag üvöltözése a gyerekek előtt – megvolt minden… (Korai lenne kijelenteni, hogy feldolgoztam. Kaptam érdemi segítséget.)

Nehéz volt megértenem, hogy hirtelen azok állították be magukat nélkülözhetetlennek, akik az elmúlt évek során nem voltak Tamással bizalmi, bensőséges viszonyban, legfeljebb a látszatot tartották fenn. Megtapasztaltam, milyen az elvitatott gyász, amiről nemrég az önök oldalán olvastam. (Ebben a cikkben írtunk erről, a szerk. a-gyasz-het-kevesse-ismert-esete)

***

Soha nem felejtem el azt a februári napot, amikor úgy éreztem, mindennek vége. Szolgáljon tanulsággal mindenkinek.

Fogalmam sincs, milyen egy idegösszeroppanás, csak gyanítom, hogy ezen estem át. Aznap mindenem remegett, megijesztett, hogy már az arcizmaimnak sem vagyok az ura. Éreztem, hogy a szám enyhén rángatózik, nehezemre esett a beszéd, a torkom furcsa kattogó hangot adott ki. Rettenetesen gyengének éreztem magam, alig tudtam járni. Délutánra beláttam, hogy gyógyszer kell, orvos kell, mert ebből baj lehet. Borzasztó nehéz helyzet volt, a gyerekek miatt. Nagyon fájt, hogy ilyen rossz állapotban látnak. 

Hárman kísértek be a családból a pszichiátriára. Az ügyeletes orvos és az asszisztens igencsak meglepődött, hogy három olyan férfi kísérővel érkezem, akik nem mutatnak részvétet. Sőt! Közülük ketten érdekes érveket hoztak fel amellett, hogy rászorulok a kórházi ellátásra, szerintük nem árt, ha több napig bent tartanak… A pszichiáter – a vizsgálat után – viszont nem tartotta ezt indokoltnak, egyáltalán nem ragaszkodott ehhez, haza akart küldeni.

Akut stresszreakció, amin átmegyek, mondta, normális ebben a helyzetben. Felírt kétféle gyógyszert, altatót és antidepresszánst. Kompromisszumos megoldásként végül egy éjszakát maradtam az osztályon, egy egyszemélyes kórteremben, másnap reggel hazamentem…

Gyerekeimtől tudom, hogy a kórházi bentlétem idején hogyan beszéltek rólam otthon. „Nehogy visszaadjátok a bolondnak a kulcsokat!” Utólag megkaptam segítő „szakember” családtagtól, hogy a pszichiátria részemről csak cirkuszolás volt, színház… 

A kórházban az egyik ápoló este bejött hozzám a kórterembe. Azt mondta, sok mindent látott már; pontosan tudja, mi történik velem, körülöttem. Sajnálja, amin átmegyek, vigasztalt, és a lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam magam! Erős vagyok, menjek haza! Olyan zárójelentést írnak, amivel nem vagyok kikezdhető, mert ők valóban segíteni akarnak…

A gyógyszereket két hét után elhagytam. Jól vagyok. Megvívtam a szabadságharcomat. 

Tamás szépen gyógyul. Ragaszkodik hozzám és a gyerekekhez. Mi állunk hozzá a legközelebb. Ez tény. Nem elvitatható. Megkérdőjelezhetetlen.

A többi egyelőre a jövő zenéje.

Nem felejtek.

„Amikor kijössz a viharból, többé már nem leszel ugyanaz az ember. És éppen ez a vihar lényege.” Murakami

 

 

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

6 + 20 =

hirdetés