Neveljünk nyugodt, boldog, magabiztos gyerekeket! Jó-jó, de hogyan? Egyszerűbb gyermekkor. Könyvismertető
//A felmérések szerint a gyerekeknek ma hetente 12 órával kevesebb szabadidejük van, mint 1981-ben. Sokuknak elkelne egy személyi titkár, hogy számon tarthassák, mikor hol – iskolában, különórán, edzésen, szakkörön, versenyen – kell lenniük, s bármely üres idő (akár 15 perc is) furcsa és elkerülhetetlenül unalmas a számukra. Vajon boldogabbak-e ezek az extrém mértékben elfoglalt gyerekek, ha szeretik, amit csinálnak? Feltétlenül! De tényleg az élvezeten van-e itt a hangsúly, vagy inkább a teljesítésen? Az elégedettségen vagy a versengésen?
Az Egyszerűbb gyermekkor c. kötet arról szól, miként csökkenthetjük gyermekeink életében a fékevesztett tempót, a stresszt, a képernyők uralmát, a tárgyak, tevékenységek és tagolatlan információk sokaságát, melyek anélkül árasztják el és teszik függővé őket, hogy igazi örömet nyújtanának nekik.
Sőt, közvetlenül járulnak hozzá ahhoz, hogy napjainkban egyre több a különböző pszichológiai „címkével” ellátott – hiperaktív, figyelemzavaros, magatartás-zavaros – gyerek.
Kim John Payne, világhírű pszichológus-pedagógus könyve több országban valóságos mozgalmat indított el: szülőkét, akik nem hagyják, hogy korunk konzumkultúrája bedarálja őket, és egy élhetőbb, tartalmasabb, szebb gyermekkort kívánnak lányaiknak és fiaiknak biztosítani.
A könyvben leírt egyszerűsítési rendszer minden családban megvalósítható, feltéve, hogy megvan a szándék és az elkötelezettség. A szerző nem „könnyen, gyorsan” típusú instant megoldásokat kínál, hanem egy szemléletmódot: a gyermekkor tiszteletét! Ettől azonban nemcsak gyermekünk fog megkönnyebbülni, de mi magunk is felszabadítónak találjuk majd az egyszerűsítéssel nyert bensőségesebb, melegebb családi légkört és szülői hitelességünk növekedését.
Részletek a kötetből
„…a gyerekek, egy tehetős nyugati társadalom tipikusnak mondható sarjai a poszttraumás stressz-szindróma egyértelmű jeleit mutatták! A gyerekkor szentsége súlyosan megsérült. Kontrollálatlanul zúdult rájuk a felnőtt élet. Beavatódtak szüleik félelmeibe, ambícióiba és hihetetlenül felgyorsult élettempójába, ezért megpróbálták kialakítani saját határaikat, megteremteni saját védelmi rendszerüket – általában sikertelenül. (…)
Ha megnézzük ezeknek az európai gyerekeknek az életét, és megpróbálunk bennük egy-egy meghatározó traumatikus élményre, veszteségre rámutatni, nem járunk sikerrel. Az ő életükben inkább sok apró stresszhelyzet van, egyfajta állandó fokozott stressz- és bizonytalanságszint, amely az idők során összeadódik. A sok kis stressz együttvéve olyan erős hatást jelent, hogy a gyerekeknek pszichológiai értelemben már ‘megéri’ kompenzáló viselkedésmódokat kialakítani. (…)
Egy lehorzsolt térd, egy összeveszés a legjobb baráttal, öt nap kényszerű ágynyugalom az influenza miatt – ezek a normális stresszhelyzetek az úgynevezett szükséges ellenállás kategóriájába tartoznak, nem károsak, sőt, a gyermek megtanulhatja belőlük, hogyan küzdheti le ezeket, hogyan léphet tovább. A káros, pusztító stressz azonban vagy túlságosan nagy mértékű, vagy túlságosan gyakori ahhoz, hogy túl lehessen lépni rajta. (…)
A fokozódóan high-tech játékok irányába mutató trend azt sugallja, hogy
a gyerekek figyelmének fenntartásához egyre több és több inger szükséges. Holott egy olyan mértékben felgyorsult és túltöltött világban, mint a miénk, nincs olyan dolog, amire kisebb szüksége volna gyerekeinknek, mint még több stimulációra.
Gyerekeink játékszereinek számát és komplexitását csökkentve adjuk meg nekik a szabadságot saját képzeletbeli világuk felépítéséhez. Ha egy gyereknek nem mondják meg, mit akarjon és mit képzeljen, akkor meg tudja tanulni, hogyan kövesse a saját érdeklődését, s fedezze fel, mi az, ami valóban megszólítja őt. Az egyszerűsítéssel lehetőséget adunk neki arra, hogy teljes figyelmével és valójával abban vegyen részt, amit éppen csinál. Ha nincs elhalmozva annyi játékkal, sokkal elmélyültebben játszhat a meglévőkkel. És ha a játék egyszerűbb, nagyobb részt adhat hozzá saját magából. Ez a kevesebb adta szabadság: az odafigyelés, a részvétel, a befogadás szabadsága. Azok a játékszerek, amelyek semmit sem ‘csinálnak’, bármivé változhatnak a játék során. Ha gyerekünk polcait és gondolkodását nem próbáljuk a képzelet előre gyártott mintáival telezsúfolni, azzal szabadságot adunk neki, hogy maga kovácsoljon újakat, és saját ötleteit vigye bele a játékba. (…)
Vajon boldogabbak-e ezek az extrém mértékben elfoglalt gyerekek, ha szeretik, amit csinálnak? Feltétlenül! De tényleg az élvezeten van-e itt a hangsúly, vagy inkább a teljesítésen? Az elégedettségen vagy a versengésen? Pusztán a tevékenység szeretete hajtja-e a gyereket, vagy ott dolgozik benne a szülőnek való megfelelési vágy is? Bármi legyen is a helyzet, nem hiszem, hogy a tevékenység szeretete megóvná a gyereket az azzal járó stressztől, ha túl fiatal korban, túl intenzíven végzi. Az érdeklődés, ha belülről fakad, időtálló, sőt, elmélyüléséhez és megerősödéséhez szükség van a pihenésre és más tevékenységekre is.
Ironikus módon a valódi tehetség átlagos lehetőségek és támogatás mellett is felszínre tör, ám ha túl erősen, túl sürgetően, túl korán igyekszünk fejleszteni, még az erős érdeklődés is gyakran kiég. Sok kedvtelés és szenvedély roncsa hever a kivételes felé vezető gyorsforgalmi út padkáján.”
2011-ben kezdődött a történetem a Facebookon. Online magazinként 2013 óta létezem. Független vagyok. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
