Elvesztél. És elveszett lettem én is. Veronika története
Veronika párkapcsolati problémával jött hozzám – elege lett abból, hogy a jól induló kapcsolatait rendre felemésztette, tönkretette a féltékenységével. Két-három beszélgetés után kiderült, hogy ennél sokkal mélyebb és kiterjedtebb a benne dúló konfliktus… Sosem találta a helyét, sehol és senkivel nem érezte magát otthon. Nem csak a partnereiben nem bízott, hanem igazán a barátaiban sem. Állandó készenlétben, gyanakvásban élt – vibrált az egész lány.
Ahogy fokozatosan visszaidézte a kezdeteit, kiderült, hogy már csecsemőnek is nagyon nyűgös, sírós, rossz alvó kisbaba volt. Nehezen, vagy egyáltalán nem lehetett megnyugtatni. Nem volt bújós, nehezen tűrte az ölelést, és később sem lett jobb a helyzet. Például csak nyitott ajtónál, égő kislámpa mellett tudott elaludni, a játék babák hadával körülvéve.
Sem az óvodában, sem később, az iskolában nem tudott teljesen beilleszkedni. Sokan vették körül, de valahogy mindig magányosnak érezte magát. Bogáncsnak nevezték, mert túlzó módon ráragadt arra, akit legjobb barátnőnek nevezett ki. Viselhetetlen volt… Ezt előbb-utóbb ő is belátta, de változtatni nem tudott rajta és világvége hangulata lett, ha a másik megpróbált (egészséges) távolságot tartani. Akkor is kiborult, ha valami elveszett, vagy tönkrement. Nagyon nehezen viselte a váratlan fordulatokat; ha tehette volna, még a gondolatait és szavait is előre megtervezi egy-egy szituációhoz.
Veronikát mindig nagyon foglalkoztatta a halál témaköre. Ezt a felfokozott érdeklődést még kamaszkora után sem „nőtte ki”…
A párkapcsolataiban is „kontrollmániás” volt…
…mindent együtt akart csinálni a másikkal, nem bírta ki millió sms és e-mail küldése nélkül a munkaidőt, és ha 15 percen belül nem kapott a kedvesétől választ, a legrosszabb forgatókönyvet lefuttatva a fogát csikorgatta.
Veronika „tünetei” tankönyviek voltak… Ahogy ez néhány héttel később egy családállításon is kiderült, azért viselkedett így, azért szorongott ilyen elképesztően, mert méhen belül, magzatkorában elvesztette az ikertestvérét. A családállítás terjedése óta ezt felfedezni és elismerni szerencsére már nem olyan nagy misztérium. Veronika részt vett egy csoportfoglalkozáson, és azóta sokkal intenzívebb fókusszal tudunk dolgozni. Értelmezhetőbb, kézbe vehetőbb számára mindaz, amit cipel.
A szülészek már az ultrahangos felvételek előtt is tudtak erről a jelenségről, mert a nyolcadik hét után, de még az első trimeszterben elhaló baba nyoma gyakran felismerhető. Hold-gyermeknek is szokták nevezik az ilyen magzatot.
Ha egyáltalán nincs nyoma az elhalt, elvesztett testvérnek, vagy esetleg a szülész látja, de tapintatból nem szól, akkor az anya soha nem fog tudni róla. De ahogy Veronika története mutatja,
az el nem gyászolt ikertestvér hiánya nyomot hagy.
Testi és lelki tünetek formájában jelen marad. A túlélő iker tudattalanul egész életében ezt az elveszített ikerpárt keresi, sóvárogja az ehhez hasonló kötődéssel járó emberi kapcsolatokat, amit természetesen nem talál. Sokan veszélyeztetik magukat, gyakran szenvednek balesetet. Mintha bűntudatuk lenne amiatt, hogy ők életben maradtak és megszülettek. Vagy mintha az élet és halál mezsgyéjén állnának; vonzza őket a halál. Nem adnak, nem adhatanak engedélyt maguknak a sikeres és boldog életre, ha testvérük meghalt. „Ha te meghaltál, nekem sincs jogom az élethez” – ez a minta tud működni tudat alatt. És az sem mindegy, mikor ment el a testvér… Minél több időt töltöttek együtt, annál súlyosabb lehet a végül egyedül megszülető emberben a lelki sérülés, a bűntudat.
Fontos tudomásul venni, hogy a lombikprogram során beültetett embriók is ikreknek számítanak. És ha nem mind tapad és születik meg, az nemcsak az édesanya vesztesége, hanem a megszülető babáé is.
A jó hír az, hogy mindenen lehet dolgozni, amiről már tudunk. Felnőttként, a terápiás munka keretein belül. És szülőként is oda tudunk figyelni, időben eszközöket találni gyermekünk „gyógyítgatásához”, ha tudunk arról, hogy ő ikernek indult.
Nyitókép forrása: Murat Esibatir/Pexels
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
