„A világnak az a része érdekel engem, amiben öröm van.” Értékteremtők. Beszélgetés Joó István lelki segítővel, teológus végzettségű borásszal
Joó István egy nagy gyógyászati segédeszközgyártó cég egyik vezetője, külsőre is leginkább visszafogott, konszolidált üzletembernek tűnik. Aztán ha az ember beszélgetni kezd vele, egy egész más dimenzió nyílik ki. Hogy hogyan kapcsolódik össze személyében a lázadás, a bor, a család, a közösség és a hit? Értékteremtők sorozatunkban – őt bemutatva – ennek jártam utána.
Kezdjük a középiskolánál, Pannonhalmára jártál. Miért pont oda?
Joó István
Ez nálunk már családi tradíció: nagybátyáim, családom tagjai hosszú idő óta oda járnak. A fiam is most. De ő is, mint én, szabadon dönthetett. Én úgy emlékszem, természetes volt, hogy amikor el kell indulnom, az út első állomása Pannonhalma lesz.
A vallásos neveltetés tehát természetes és szerves része volt a gyerekkorodnak?
Nem. Nekem nagyon távoli volt minden: a vallás, a templom, az Isten. Minden, ami ezzel kapcsolatos, az unalmasnak, nehéznek, hidegnek és sötétnek tűnt. Az egész arról szólt, mit nem lehet csinálni, emlékszem, ahogy a szüleim mondták, el kell menni misére és nem értem: délelőtt van normális műsor a tévében, mit keresek én a misén? Majd ültem a templomban, körülöttem nagyon sok öregasszony és nem tudtam, mit keresek ott. Szóval inkább mínuszból indult ez a történet.
Hihetetlenül lázadó gyerek voltam. Bestoppoltam Európát középiskolás koromban, tizenhat évesen Doors emlékkoncerten voltam Párizsban. Fogadásokat kötöttünk, melyikünk stoppol előbb negyvenezer kilométert. Először felmentünk Amsterdamba, aztán le Marseille-be, átmentünk Bordeaux-ba. Sokat csöveztünk Párizsban az Eiffel-torony alatt, meg bemásztunk Disneylandbe.
Hova vezetett ez a nagy lázadás? Változott a szüleidhez, a valláshoz való viszonyod?
Az Isten jelenléte állandó volt. Megkérdőjelezhetetlen volt számomra, hogy ő van. De a kérdés mindig az volt, hogy hogyan van. És mit vár tőlem. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. De összességében nem volt szimpatikus, amit magam körül láttam: ez az egész hitvilág, munka világ, hogy ez akkor tényleg így fog felépülni?
Hogyan vezetett ez az út a teológiára? Nagy szakadékot érzek a kamaszkori ellenállás és a későbbiek között.
Most, hogy belegondolok, ezek azok a kegyelmi adományok az életemben, amikről nem pontosan tudom én sem, hogy történtek. A filozófia, a történelem érdekelt, a teológia jó ötletnek tűnt. Azt tudtam, hogy amit tanulok, és amit dolgozni fogok, két külön dolog. A teológia mellett ezért beiratkoztam jogra, levelezőre, amit abszolutóriumig csináltam, beadtam a szakdolgozatomat, de nem államvizsgáztam le.
Miért nem?
Néhány vizsgaidőszakot már úgy csináltam végig, hogy volt egy, illetve két gyerekünk. Emlékszem, amikor európai jog szigorlaton megbuktam, az indexet már nem kértem el, szaladtam haza, mert szült a feleségem. Az összes szabadságom elment a vizsgákra – akkor már dolgoztam -, és azon gondolkodtam, rá kéne szánni még legalább két nyarat az államvizsgára. Úgy számoltam, hogy a gyerekekkel van nagyjából tizenöt nyarunk, s egyszerűen ebből nem tudtam kettőt odaadni. Ráadásul éreztem, hogy már nem fogok elkezdeni jogászként dolgozni.
A teológián mit tanultál?
Gondolkodni leginkább. Meg helyrerakni a világot magam körül. Hihetetlen mély és gazdag, élet és kultúrtörténeti merítés az egész.
Úgy tudom, hogy az egyetemi évek alatt ismerkedtél meg a feleségeddel.
Igen. Párkapcsolatban nem volt valami nagy rutinom. Nagyon vágytam rá, eszméletlen sok bulit végigjártam, s ha hektoliterben kéne mérni, mennyi piát megittam, hogy végül Dettit megtaláljam, nem tudom, milyen szám jönne ki. Egy kollégiumi buliban találkoztunk, s ezt is kegyelemként élem meg, hogy nem elcsesztem az egészet, hanem elment a kapcsolat a házasságig.
Teológus végzettséggel hol kezdtél dolgozni?
Patikalátogatóként kezdtem, ami azért állt hozzám közel, mert édesanyám gyógyszerész volt. Gyakorlatilag a patikában nőttem fel. Szerettem, tizenkét évig dolgoztam itt, s amikor a gyerekek picik voltak, sokat voltam otthon. Kényelmes volt.
Elég volt neked ez a munka?
Nem. De mindig lekötött egy csomó minden a munkán kívül. Két impulzus vezetett el végül valami egész máshoz. Amikor kiköltöztünk Etyekre, éreztem, hogy nagyon jó a meglévő barátainkkal találkozni, de ezek inkább már programok. Tehát a közösségnek, az együttlétnek az a spontán öröme, hogy csak úgy vagyunk, nem kell szervezni, az elveszett. Etyeken eléggé egyedül voltunk, voltak mindenféle ismerkedési próbálkozásaink más családokkal és teljesen váratlanul a fiam születésnapi bulijában találkoztam egy másik apukával, akivel végre jól el tudtunk beszélgetni, megittunk egy sört. Aztán ebből idővel kinőtt egy erős baráti kör. Ez az egyik szál, a másik az a folyamatos késztetés, hogy éreztem, nagyon csinálnék még valamit. Kézenfekvő volt, hogy a bor lesz az.
Kézenfekvő azért, mert Etyek?
Igen, mert Etyek, s meg mert én nagyon szeretem a bort. A bor az én életemben összeköt egy csomó mindent. A teológiát, a hitemet, amit látok a világból, mindezt egységbe foglalja. A bor egy hihetetlen szimbólum. Kifejezi azt is, hogy miért kerültem közel a valláshoz. A világnak az a része érdekel engem, amiben öröm van. A bor meg a kenyér között pont az a különbség, hogy kenyér nélkül éhen halsz, de bor nélkül élhetnél, mégsem kenyér és víz van a szentmisén, mint Krisztus teste és vére. A bor az a szelete, az a többlete a világnak, ami a szép, az öröm, amikor azt érzem, hogy ez a világ szebb annál, mint amit be tudok fogadni. És ebben közreműködhetek, mintha a Jóisten részt adna a teremtésből. Az agyamban meg a szívemben így kerültek helyükre a dolgok. A kialakult baráti társasággal pedig elindítottuk a Zarándok Pincét.
Miért ez a neve?
Az emberben, bennem is sokszor ott késztetés, hogy tartalékoljunk az életből fényképekbe, érzésekbe. A bor pont azt tanítja, hogy hiába teszel el belőle egy üveggel, az nem olyan lesz. Nem olyan lesz a hangulatod, s maga a bor is változik. Az életben, mint egy zarándokúton, ott vagyunk jelen, ahol épp, adott a pillanat, az idő, de nem lehet tartalékolni, hanem tovább kell menni. Nem abból próbálok élni, amit elmentek magamnak, hanem ami előttem van ezen az úton. Ez a zarándok-létforma.
„Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni. Ezért mondom, hogy egy pohár bor az ateizmus halálugrása.” Hamvas Béla: A bor filozófiája
Te is adsz valamit a bor által? Van ilyen szerepe?
Van. A bor mindig kísérő. A pincében lenni egy kapcsolat. Beszélgetni azzal, aki odajön. Arra rászánom az időmet. Együtt kóstoljuk a borokat, s azt szeretem, ha előtte beszélgetünk is. Akkor az öröm, a kikapcsolódás, az a pohár bor a feleségével része lesz az életének, és ebben részt vehetek. Talán ezt adom.
Rengetegen kérdeznek házasságról borkóstoló közben, hiszen mind a hárman, akik csináljuk, nagycsaládosok vagyunk, négy-öt-hat gyerekkel. A párkapcsolat mindenkinek központi téma. Pláne két pohár bor után.
Joó testvérek
Aki boldog, annak azért, aki boldogtalan, annak azért. Ez a téma mindig előjön egy hordó mellett állva. És ez mind összefügg azzal a pohár borral.
De nem ez az életed egyetlen területe, ahol „megtalálnak” mások a gondjaikkal. Van még egy végzettséged…
Elvégeztem a lelki gondozó szakot a SOTE-n. Amikor kialakult a közösségünk Etyeken, a feleségemmel elkezdtünk szolgálni a Cursillo nevű mozgalomban, ami tulajdonképp egy háromnapos lelki gyakorlat. Ezután lettem kíváncsi a képzésre.
Sokszor éreztem ugyanis, amikor valaki rám zúdította a baját, mondjuk, hogy éppen válik, vagy szeretője van, hogy nem vagyok ebben kompetens. Hogy álljak hozzá? Ezért volt fontos a képzés, nagy igény volt bennem erre.
Ráadásul motivált, hogy itt nagyon erős az önismereti szál, fontos, hogy magammal is kellett foglalkozni.
Mi a dolgod lelki gondozóként?
A lelki gondozó ott tud állni döntési helyzetekben, nehézségekben az emberek mellett. Ezek nagy része is párkapcsolati eredetű. Nem terápiát végzek, de van, hogy párokat együtt hallgatok meg.
Természetesen senkinek nem mondom meg a tutit, mindenki annyira érett és jó személyiség, hogy képes önmagában dönteni. De néha segít, ha ezeket megfogalmazza valaki másnak, vagy kap arról visszajelzést, ha nagyon önmagára záródik. Ez egy párkapcsolatra hatványozottan igaz, mert ott hamar kialakulnak lövészárkok és sáncok. Azt sokkal könnyebb kívülről, segítséggel megnézni, nem pedig kikerülni.
A Cursillo mozgalom részeként jártál a börtönben is?
Igen. Az ugyanaz a lelki gyakorlat, mint a világi, csak börtönben. A börtönnek van egy olyan dimenziója, hogy aki ott keres, az nagyon keres. Aki ott változni akar, még úgy is, hogy a körülmények nem támogatják, akkor az tud változni. Ezért is ragadott meg, mert sok szempontból őszintébb világ. Egy hosszútávú elítéltnek nem lesz az élete holnaptól jobb attól, mert hisz. Ő valóban belülről fog változni, ha szeretne, hisz az összes többi körülmény ugyanolyan marad. Általában én is, meg mindenki azt várja, hogy körülöttünk változzanak a dolgok, amik majd segítenek minket belül is. A börtönben nincs ámítás.
Nem ítélkezel? Meg tudod állni? Akár a börtönben vagy a párkapcsolati krízisek láttán?
Az ítélet általában hamar megszületik a fejemben. Aztán rögtön utána megszólal egy vészcsengő. Eszembe jut, hogy én akkor tudtam igazán kapcsolatba kerülni a Jóistennel, amikor rájöttem, hogy ő nem fog tőlem számon kérni soha semmit. Nem fog elítélni soha semmiért. Szeret. És ha nekem erre szükségem volt, akkor én sem mondhatok másról ítéletet. Amikor találkozom az illetővel, élete egy pontján, csak egy dolgom van: hogy meglássam, mi benne a jó, az érték. Általában szokott sikerülni. Nem rajtam keresztül működik az Isten, hanem közvetlenül. Az én dolgom, hogy segítsem azt az embert az útján, bárhol is van. Azzal biztosan nem segítek, ha elítélem, csak azzal segíthetek, ha szeretem. Jó példák erre a most már kamasz gyerekeim. Egy kamasz gyereket csak szeretni lehet. Semmi más nem működik, tanácsot adni, ruháját kritizálni és így tovább, ezek feleslegesek.
A dolgok helyükre kerültek benned. Gondolom jársz templomba is.
Igen. Már felnőtt férfi voltam, amikor észrevettem a templomban, hogy ismerősek, akik ott vannak. És észrevettem, hogy én ide ünnepelni jöttem. Fontos felismerés volt. Mint ahogy az is, hogy nekem az Isten, akit szeretek, és aki feltétel nélkül szeret, az valahogy a feleségemen át jött. Az életem sarokkövei a helyükre kerültek és onnantól tudok növekedni. Minden, amit csinálok, az visszahat a házasságomra, másrészt minden abból táplálkozik. Emlékszem, mondtam neki, hogy csak akkor veszem el feleségül, ha eljön velem stoppolni. Mert odáig én lánnyal nem tudtam stoppolni, fiúkkal kibírtam hosszú napokat, zord körülmények között is. Azt éreztem, hogy nem tudok úgy megnősülni, ha a feleségem nem barátom. Ha most elmehetnék valakivel két hétre stoppolni, ma is vele mennék. És ez tök jó.
Ritka szerencsés ember vagyok; hivatásom van és vele egy küzdelmes, de szépséges örömteli munkám: gerincferdüléses gyermekeket és felnőtteket kísérek, segítek. A helyemen vagyok, abban a világban, amit egy kicsit én is teremtettem. De ezen a világon túl is van élet, sőt! A filmek, könyvek, és más impulzusok nyomán arról írok az Életszépítők Magazinnak, amit szeretnék mindebből megmutatni.