Kapaszkodók és korlátok, avagy mit tegyünk, ha kinőttük a babakocsit?

Elvei vannak, veszettül szigorú elvei – önmagával szemben. Mások pedig – épp az elvei jellege miatt – bármit megtehetnek vele, és meg is teszik.

De ő tartja magát. Mert ő „nem az az ember, aki…”. Harmincöt éves. Jönnek a rosszullétek. Egy infarktus. Két nap múlva saját felelősségére otthagyja a kórházat, másnap már a munka frontján feszít. Két hét múlva újabb infarktus. Plusz egy agyvérzés. Hajhullás, mindenféle egyéb tünet, harmadéves belgyógyász-tanoncok összes vizsgatétele. A lelke a testén át üvölt neki: hagyd már abba!

De nem, ő „nem az az ember, aki…”. Amikor épp nagyon fáj, megfogadja, hogy most aztán mindenkinek odacsap, mostantól minden más lesz… ám amint kicsit jobban lesz, visszaáll a régi kerékvágásba. Mert ő „nem az az ember, aki…”.

Az életünket lehatároló korlátok egyben kapaszkodók is számunkra. Vannak külső korlátaink, és vannak a belső korlátok: beégett régi programok, személyiség- és képességprofil, és persze az elveink. A saját belső lovagi kódexünk, privát sokparancsolatunk.

Egy ideig inkább kapaszkodóként tapasztaljuk meg ezeket, mint ahogy a kisgyermeknek is segítséget jelent életében a babakocsi. Addig, amíg nem tud járni. Utána akkor, amikor még nagyon keveset, nagyon bizonytalanul és rengeteg fáradság árán tud lépegetni. Aztán eljön a nap, amikor a gyerek nem akar megmaradni a babakocsiban, mert már menne, futna, már nem segítség neki a kocsikázás, hanem korlát. Már akadály. Tiltakozik is minden eszközzel, és sem macival, sem nasival nem lehet rávenni, hogy üljön nyugton a kocsiban.

Életünk során rendszeresen kinőjük a babakocsinkat.

Van egy életünk, ami a képességeink, erőnk alapmintája szerint épül fel körénk. Egy ideig, amíg azon a szinten működünk, nagy segítség, biztos kapaszkodó minden határ. Jó tudni, hogy meddig mehetünk el, jó tudni, hogy stabil szabályok vannak, jó tudni, hogy hol a kerítés. Biztonságot ad, megvéd. Keretet ad a terveinknek, megóv attól, hogy ismeretlen tájakra tévedjünk, ahol bizonytalannak, elveszettnek érezhetjük magunkat.

Ám a földi élet folyamatos fejlődés, a lélek alakul, gazdagodik, akár tudatos erről az ember, akár nem. A lélek teljesen más síkon működik, mint amit mi egymásról és magunkról tudunk, tudhatunk.

Teljesen mindegy, hogy „főállású spiri”-ről van szó, aki nonstop meditál és önfejleszt, vagy a létező „legegyszerűbb” emberről, a lelke mindenkinek fejlődik, tágul, és előbb-utóbb kinövi az aktuális babakocsit.

És felvirrad az a nap, amikor szűk lesz a világ. Ekkor tapasztaljuk meg azt, hogy ami eddig kapaszkodó volt, most korláttá vált. A külső korlátok ellen érdekes módon könnyebb harcba szállni, de amikor önmagunkban kell legyőzni az akadályt… az nehéz.

El kell tudni engedni az eddig érvényes „én olyan ember vagyok, aki…” szabályokat.

Felül kell vizsgálni az elveinket, és kiszanálni párat, másik párat meg átszabni egy kicsit (vagy nagyon). El kell engednünk azt a hitet, hogy az énképünk, az identitásunk az valami kőbe vésett dolog. Igen, van bennünk valami állandó, valami abszolút, de nem ezen a szinten. Az a szint, amihez önmagunkban közvetlen hozzáférésünk van, az bizony változó. Ennek egyébként akár örülhetnénk is, hiszen állandóan valami „változást” szeretnénk az életünkbe. Csakhogy – úgy, mint a fent említett infarktusgyűjtő ismerősöm – a legtöbb esetben úgy szeretnénk a változást, hogy azért közben ne kelljen semmin változtatni. Ilyen opció pedig nincs.

További rossz hír, hogy lehetőségeink nem végtelenek. Ennek az embernek is elmondta az orvosa, hogy a szervezete nem sok ilyen vihart fog kibírni. S amikor rákezdett megint, hogy „én nem az az ember vagyok, aki…”, egyszer kiszaladt a számon (nem voltam túl kedves…): „akkor majd most az az ember leszel!”. Egy ponton élet-halál kérdéssé válik, hogy hajlandó vagy-e változtatni azon, amit önmagadban változhatatlannak hittél – vagy elbuktad a meccset.

Tehát ha egyre több jel mutat arra, hogy kinőtted a babakocsit, először is önmagadat kell felkészítened arra, hogy egyrészt ki kell kecmeregned abból a kocsiból, másrészt pedig utána a saját lábadon kell járnod, ami fárasztóbb lesz – viszont jelentősen szabadabb leszel. A lelked ezt akarja, és jobban teszed, ha egyetértesz vele. Különben lelép, mert a lélek alapvetően: szabad.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

négy × 5 =

hirdetés