Azért dolgozunk, hogy éljünk. A kényszervállalkozók lelki nehézségeiről
Sokan érzik magukat bokszzsáknak, akikre a munkaerőpiac naponta méri a jobb és bal horgokat, olykor pedig olyan egyenessel üti ki őket, amiből felocsúdni is alig van idejük, mert újabb és újabb csapások érkeznek. Elkezdik vágyni a szabadságot: elegük lesz, a pohár betelt, lépni szeretnének. Így válnak vállalkozóvá.
Maradva a boksz analógiánál: amatőr szintről profivá lesznek. Innentől a munkavállalói jogok sem védik már őket, s kikerülnek a vágyott szabadba, de nem számolnak vele, ott még inkább farkastörvények uralkodnak. Könnyű elvérezni. A korábbi ütések könnyed pofonoknak tűnnek csak, s egy még brutálisabb hangulattal, légkörrel és szellemiséggel találkoznak. Hamar végük lesz, s visszakényszerülnek majd korábbi pozíciójuk bántalmazó, de mégis védett közegébe.
Időnként persze látnak egy-egy derűs és sikeres vállalkozót, aki mosolyog. Ufónak tűnik. Úgy hat ránk, ő valamiben más, nem véletlenül. A siker ugyanis lehet hajszolt, de nyugodt is.
Az emberek többsége nem tartja magát sikeresnek: mindig hiányolnak még valamit valahonnan, amit még meg kell szerezni, el kell érni, s majd akkor eljön az aranykor. Egy szűkebb csoport már sikeresként szemléli önmagát és életét. Ők letettek valamit az asztalra, büszkék, elégedettek, de sok esetben hajszoltság jellemzi őket. Mindig rohannak, s idejük kevés. Csak egy nagyon szűk kisebbség mondhatja el: sikeres, mégis van ideje és nyugalma.
Azért lettek ők kivételek, mert tudnak egy-két titkot. Michael E. Gerberrel például vélhetően mélységesen egyetértenek:
„Ha már felismerted, hogy életed célja nem az, hogy vállalkozásodat szolgáld, vállalkozásodnak viszont elsődleges célja, hogy életedet szolgálja, teljes erővel elkezdhetsz dolgozni rajta – vagyis rajta, nem pedig benne.”
S ez egy olyan esszencia, amit érdemes jól rögzítenünk elménkben is, szívünkben is. Ha a saját vállalkozásunkban dolgozunk, akkor valójában egy nagyon rosszul fizetett kényszermunka-tábort építünk fel magunknak, sőt családunknak. Ott küzdeni kell, s a túlélésért folyik a harc minden egyes nap. A pihenőnap, a szabadság, mint műfaj évekre távol kerül, mondván, majd akkor, ha… De ez a „ha” sosem jön el, elvégre mindig lesz egy olyan feladat, teendő, amit érdemes még végigvinnünk. Aztán 5-10-15 esztendővel később egy betegség küld el kényszerszabadságra, amikor is aggódhatunk, mi lesz a gondosan felépített birodalmunkkal, melyről kiderül, nélkülünk egy kártyavár, semmi több.
S mindennek csak annyi pszichés hozadéka van, hogy pótolhatatlannak, megkerülhetetlennek érezhetjük magunkat a pillanat bűvöletében, hiszen lám, senki nem tudja ezt olyan jól csinálni, mint mi. Nem is tudja!
De nem vesszük észre, ez nem is volt cél. Ha mi alapítunk egy céget, és mindent gondosan megtapasztalunk, finomra hangolunk, valóban senki nem képes úgy csinálni, csakhogy a cél az elég jó működés, nem a tökéletes óramű létrehozása, amibe aztán belebetegszünk. Egy óramű sem ér annyit, hogy az életünkbe kerüljön.
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.