Szabadíts meg a gonosztól!

Fodor Sándor készülő új regénye a hatvanas-hetvenes években játszódik egy kisvárosban, ahol megállt az idő, ahonnét elutazott a Valóság nevű nagybátyánk, és mindennapos lett a kettős beszéd. Részlet a regényből.

***

A kollázshoz felhasznált utcakép a Fortepan gyűjteményéből való

A farácsok mögötti gyenge fényben egy fura alakot láttam, a reverendája kopott volt, fejét oldalra döntötte, tenyerével megtámasztotta az állát, mintha csak hallgatózna. Elbújt a bűnök elől, látni sem akarta a vétkezőt, s miközben falevél hangon sorolni kezdtem a vétkeimet, érthetetlen nyelven motyogott valamit.

Kényelmetlenül, térdelve billegtem, ügyetlenül tartottam a papírt, amire anyám tételesen odagépelte a bűnöket. Mellettük kipontozva kínálkozott a hely beírni, hogy hányszor feledkeztem meg magamról esendő gyermeki lényként. A rács átszűrődő fényéhez emeltem a feljegyzést, hogy jobban lássam a bűneimet és könnyebben felsoroljam ennek az idegen, idős embernek, aki néha megemelte a vállát, megigazította a reverendáját, mintha csak ki akarna bújni belőle, aztán akár egy bezáródott virág, hallgatózott tovább.

Ahol nem tudtam pontos számot, kicsivel a lehetségesnél is halkabbra vettem a vallomást, csak annyit suttogtam, hogy „sokszor”, amire unott biccentés volt a válasz. „Hazudtam…….. sokszor”, bólintás.

Leginkább mégis attól rettegtem, hogy a lap aljára érek, ahová anyám három nyomasztó sorban gépelte oda a szégyenemet:

„Szemérmetlent gondoltam…………….
Szemérmetlen tettem magammal…….
Szemérmetlent tettem mással………”

Vártam valami hirtelen föltámadó erőt, ami majd átlök, áthajít, átemel ezeken a sorokon, megvéd attól, hogy a haja és a fejbúbja hópelyheit a reverendájára szerteszóró öregember még jobban a rácsokra tapassza a fülét, szinte megmutatva a hallójárat alatt lapuló barna foltot, aminek a közepéből egy bánatos, fehér szőrszál hajladozott.

„Szemérmetlent gondoltam………”, köhögtem zavartan, szinte magam is alig hallva a köhögés végén felremegő „sokszor”-t. Mozgolódást hallottam, a nemtörődöm kíváncsiság hamis zörgéseit. Miközben persze érezni akartam a jóság csendes zizegését a rácson túlról, a megbocsátás tömjénes, öreg illatát. Bólintott a gyóntató, mintha a következő vétket hívná tetemre, amit kimondani is maga volt az ördög. Attól féltem, ha meggyónom és a következő pillanatban fölidéződik, mint valami nem várt álom, akkor újra vétkezem, és akkor hogyan is járulhatnék az Úr színe elé.

„Szemérmetlent tettem magammal…….”, nyögtem ki nagy nehezen és gyorsan elhadartam egy érthetetlen számot, majd bőszen koncentrálni kezdtem, hogy miközben sorolom tovább a bűneimet, egy belső hang ismételgesse bennem kitartóan, hogy „távozz tőlem Sátán, segíts meg Gábriel arkangyal”.

„Szemérmetlent tettem mással……..”, ugyan kivel? Mégis hadartam tovább, „távozz tőlem Sátán…” Egy izzadtságcsepp végigszaladt a hátamon, kockás, rövid ujjú ingem felfogott néhány véres könnycseppet. Egyre melegebb lett odabent és egyre kisebb a gyóntatófülke, a rácsok között a fény most már az arcomba vágott és a hang odaátról szinte ordított velem, „szánd meg és bánd meg bűneidet, hogy ezekkel a jóságos Istenedet megbántottad, engesztelésül imádkozzál el három Miatyánkat, három Üdvözlégy Máriát, és három Hiszekegyet…”

Szinte sírva susogtam a szavakat, mint valami vihar tépte nádas, „szánom és bánom bűneimet, hogy ezekkel a Jóságos Istenemet megbántottam, erősen fogadom, hogy a bűnöket kerülöm, kérek üdvös elégtételt és feloldozást…”

„ Pátrietfilietsancti” lebegett át savanyún a rácsokon egy öreg hang, kiléptem, anyám ott ült a padsorban imára kulcsolt kézzel, rám pillantott, biccentett, mint aki egyetért a rám mért ítélettel, és még mosolyogni is képes volt, szinte egy húron pendülve a gyóntatómmal. Leültem mellé, odasúgta, „mondd el az imádságot, amit kiróttak rád”. Éreztem a szavai simogatását, éreztem, hogy szeret, hogy meg akar szabadítani a bűneimtől. És abban a pillanatban én is úgy éreztem, hogy szeretnék megszabadulni tőlük.

Az áldozási szertartásig azonban még volt hátra néhány perc. Anyám néha rám pislantott, a szemével kérdezett, a szemével utasított, a szemével értetlenkedett, de még átszellemülni is tudott vele, miközben a szájával egyházi énekekre ragadtatta magát szoprán szólamban. Az ülésbe kapaszkodtam, erősen szorítottam, a szentek szobrait fürkésztem, de azokat, akik kardot viseltek, vagy kopaszra volt nyírva a fejük búbja, még véletlenül sem a Mária Magdolna képet, amin az összetört, könnyes szemű, bűnös leányzó áttetsző, fátyolos ruhát viselt.

„Távozz tőlem Sátán, segíts meg Gábriel Arkangyal!”

Az ostya a számban tényleg megváltásként olvadt szét, a semleges, különös íz, megmentett a kárhozattól, a Gyehenna tűzétől. Ahogy imára kulcsolt kézzel visszamentem a széksorok közé, anyám meghatódva mosolygott, elégedettségénél csak a fájdalma volt erősebb, hogy mindezért a felszabadult örömért a szomszédos nagyvárosba kellett ismét utaznunk, és még apámnak is hazudnia kellett, mondvacsinált okokat keresni, amit aztán reszkető hangon volt kénytelen bevallani az összehavazott reverendájú öregembernek.

Mikor már mindenki elmondta a reá mért imákat és egy sápadt templomszolga eloltotta valami kis fémes csuklyával az összes gyertyát, anyám kézen fogva vezetett ki a templomból, azzal a fényes küldetéstudattal, hogy megszabadított a bűneimtől, s immár újabb esély mutatkozott, hogy rendes ember legyen belőlem.

Ám ahogy kiléptünk a nehéz, vastag ajtón, hirtelen megrántotta a karomat, mintha elfelejtettem volna még elmondani egy imát, vagy ő nem vallott be még valamit a gyóntatójának. Hirtelen újból ott álltunk a hűvös félhomályban és anyám szájára tapasztotta a mutatóujját, így adva jelt, hogy most partizánok leszünk.

„Mi van?”, szólaltam meg partizán hangon.

„Egy pillanatra, mintha a Kemecseinét láttam volna az utcán. Ha észrevett minket, akkor végünk”, felelte anyám és persze nem nagyon értettem, hogy miért volna végünk attól, hogy az utcánkba lakó és virágos otthonkákba masírozó Kemecseiné fölfedezte az ittlétünket.

„Ha följelent minket a pártbizottságon, akkor nem tudom mi lesz velünk”, tette hozzá anyám és óvatosan elkezdett nézegetni kifelé, miközben a karjával tolt vissza, mintha úgy nem venne észre minket a Kemecseiné, ha csak ő merészkedik elő a félhomályból. „Várjunk kicsit”, adta ki a parancsot. Szomorúnak láttam, úgy érezte elrabolták tőle azt a magasztos pillanatot, ami valójában éltette, kifosztották, és úgy tűnt, fájdalmasan rakosgatja már össze magában apám számára a majdani magyarázkodó szavakat.

„Elment”, bökte ki végül megnyugodva, lehajolt hozzám, megölelt és a fülembe súgta: „apádnak ne mondjál semmit”.

„Jól van anyu. Ne félj.”

 

hirdetés
2 válaszok
  1. Mária
    Mária says:

    Érdeklődéssel várom, mint Fodor Sándor bármely írását-könyvét!
    Soha nem okozott csalódást, ellenkezőleg: kedvelem az életből szőtt-merített gondolatait.

    Válasz

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 × négy =

hirdetés