„Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat.” Vajon lehetséges ez?

„Ne ítélj meg, amíg nem jártad az én utamat, és nem jártál az én cipőmben.” Így szól a mondás. De mit is jelent az, hogy az én utamat járod, és mit jelent az én cipőmben járni? Egyáltalán lehetséges-e mindez? Járhatjuk-e a másik ember útját?

Egy-egy szakaszra mondhatjuk azt, hogy bizony ezt mi is végigcsináltuk. Igen, nekem is felnőtt koromban volt vakbélműtétem, úgy, mint neked. Vagy nekem is hasfájós volt a pici fiam, mint neked. Esetleg én is „úgy” váltam, mint te. DE! Mi volt még közben? Mert az egy dolog, hogy egy-egy történet „ugyanaz” két ember életében, de életünk ennél milliószor összetettebb.

Maradva a fenti példáknál: volt-e segítséged, aki ápolt, amikor lábadoztál, aki megcsinálta az ebédet, amíg te aludtál egy picit napközben, aki meghallgatott és hasznos tanácsokat vagy egyéb támogatást nyújtott, vagy egyedül voltál a helyzeteddel? Volt-e a lábadozásod idején más dolgod, kellett-e kutyát-macskát-tyúkot-kecskét ellátnod, vagy fekhettél és gyógyulhattál nyugodtan? Volt-e a hasfájós babád mellett idős, beteg szeretted, akivel úgyszintén foglalkozni kellett, hiszen vállaltad és szeretted? Egy „kisemmizős” válás idején volt-e stabil egzisztenciád vagy mások jóságán múlott, hogy volt hol álomra hajtani a fejedet?

Teljes egészében tehát SOHASEM járjuk egy másik ember útját. És akkor jöjjön a cipő! Mit jelent az, hogy „az én cipőmben jársz”?

Ez nem más, mint az események belső megélése. Az ember eszeveszetten igyekszik mindenre objektív skálát felállítani és mindennek általános érvényű értéket adni.

Kitaláltuk például, hogy egy szülő elvesztése nagyobb fájdalom, mint egy kutyáé. Csakhogy ez nem igaz! Igenis szenvedhet ezerszer jobban, aki a kutyusát búcsúztatta, mint az, aki a szüleit temeti. Ugyanis két különböző emberről van szó. Egyszerűen nem tudhatjuk, mit él át a másik. Mindenki magából indul ki – honnan máshonnan? Ha nekem iszonyatos fájdalom valami, feltételezem, hogy neked is az. Ha én könnyen veszek egy akadályt, feltételezem, hogy neked sem ügy.

Ezért nézünk furán a fóbiákkal küszködőkre is. Vannak „társadalmilag elfogadott” fóbiák, például egy nő nyugodtan félhet a pókoktól, semmi gond, belefér. És vannak elutasított fóbiák is. Például a szociális fóbia témakörébe tartozó telefonálás-irtózat. Akinek nem gond felhívni egy ismeretlen számot, nem tudva, ki veszi fel, az el sem tudja képzelni, hogy egy másik ember a rosszullétig kiborul, elszáll a pulzusa, hányingere és hasmenése lesz, és ezer utat keres, hogy hogyan kerülhetné el a telefonálást. Márpedig ilyen is van.

Na de ha az egyik ember nem járhatja a másik útját, a cipőjét meg végképp nem hordhatja, akkor hogyan ítélhetjük meg mégis a másikat? Nos, pontosan így: sehogy.

Az ember imád ítélkezni, mert a hatalom illúzióját kapja meg vele. Olyan jó érzés, akkora belső jutalom, hogy egész kis korunkban rákattanunk, mint a legkeményebb drogra. „Ő rossz, én nem, tehát én jó vagyok, jobb vagyok nála, és vagyok olyan magas pozícióban, hogy ezt megítéljem, hát ez tök menő!” Körülbelül ez zajlik le ítélkezéskor.

Ha megmaradunk az út járásának kérdésénél, akkor is igen alaposan, minden, de minden körülmény figyelembe vételével meg kellene vizsgálni a történetet, és bármiféle véleményt csak a komplex, kerek egész ismeretében kellene tennünk. Csakhogy ez energiaigényes tevékenység, és ki ad ennyi energiát a másik ember életének beható tanulmányozásába, hacsak nem ez a vállalt és megfizetett feladata, terapeutaként? Hát nem egyszerűbb kiragadni a kontextusból egyetlen történet-szálat, és azt megítélni, mintha más nem is lenne?

A cipőről meg ugye inkább nem is akarunk tudomást venni, nem tudjuk elfogadni, hogy a másik ember belső megélése egyrészt teljesen más lehet, mint a mienk, másrészt pedig arról soha az életben nem lesz valós képünk. Oda nem érhet el egy másik ember.

A belső megélések azok, amik csak a mieink. Az enyéim csak az enyéim, a tieid pedig csak a tieid.

Az idézett mondás pedig lényegében a „soha” szó körülményes megfogalmazása. Soha nem járhatjuk a másik útját, és soha nem járhatunk a másik cipőjében. Akkor pedig inkább ne ítéljük el őt.

Nyitókép: Carolyn Solas/Pixabay

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.