Miért tűri? „Minekmentoda”? A bántalmazó felmentése, avagy az áldozathibáztatás ördögi körei
Mostanában, amikor – szemben az akár csak néhány évtizeddel ezelőtti közbeszédtől – napi szinten téma a gyengébbek tömeges bántalmazása és az ellene való tiltakozás, közismert lett az áldozathibáztatás fogalma. Ez a szó, és annak tartalma is pontosan azt a sorsívet futja be, mint minden a világon: először „még” nem létezik, aztán létezik, aztán „már” nem létezik.
Nem létezett akkor, amikor az egész emberiség olyan erkölcsi szinten élt, és olyan megközelítésből tekintett a dolgokra, hogy abban a világban ennek a fogalomnak nem volt helye. Most létezik. Egyfelől hurrá, hiszen legalább idáig eljutottunk, másfelől pedig sajnos, mert mennyivel jobb lenne, ha azért kopna ki az áldozathibáztatás a világból, mert már senkinek eszébe nem jutna ilyesmit művelni.
Ma viszont itt van, nyíltan és rejtetten, köztünk, bennünk, az elménkben. A „klasszikus” zaklatási és bántalmazási helyzettel, a sztereotip „Béla veri Arankát” példával élek a továbbiakban. Természetesen minden más helyzetre is érvényes a mondandóm, illetve e ponton kérem az összes Béla és Aranka elnézését, akiknek nem ingük a történet.
Az egyik közismert áldozathibáztató szöveg a „minek ment oda”. Magában foglalja a ruhaválasztást, az italfogyasztást és a túl jó alakot is. Annyira elhíresült, hogy már #minekmentoda formátumban használjuk, beleértve az áldozathibáztatás számos aspektusát.
A másik „kedvencem” kissé rejtőzködőbb, róla lesz szó a továbbiakban. Így hangzik:
Miért tűri?
Még mindig fel-felbukkan a neten Dr. Bubó mondása, miszerint „aki csak nyavalyog, de nem változtat, annak még nem fáj eléggé”. Frappáns, csak hamis mondás. Tele van a média azokkal a történetekkel, amikor az érintett fél mindenféle létező módon próbált változtatni, kért segítséget, fordult a törvényes megoldások felé, eredménytelenül. Sőt, sokszor olaj a tűzre, ha az áldozat kikel a bántalmazás ellen. És arról is szólnak hírek, amikor a törvényes út csődjét látva marad a nyers erőszak, és a bántalmazó torkát elvágják álmában. Aztán persze a „gyilkos” megy a sittre, mert ugye ilyenkor már megint csak „jogállamban élünk”.
A „miért tűri?”-vel az a legfőbb bajom, hogy ez valójában NEM kérdés. Mindannyian pontosan tudjuk rá a választ. Azért tűri az áldozat a bántalmazást, mert nincs eszköze tenni ellene. Ennyi. Eszköz minden: a belső erőforrásoktól a szervezett (jogi) és spontán emberi-közösségi segítség igénybevételéig minden. A belső eszköz hiánya eredhet korábbi súlyos sérülésből, amely megakadályozza akár csak a tisztánlátást is (avagy „ez az asszonysors”), vagy azt, hogy az első alkalommal kellő erővel tiltakozzon az áldozat. Van, aki a hangját sem képes felemelni, nemhogy kellő erővel megvédeni a határait. Lehet egyszerű szocializációs kérdés: azt szokja meg, hogy ilyen az élet. Ugyan fáj, de nem lát mást, hát tűri.
Külső eszközhiány a tényleges védelem, a bántalmazó fizikai távol tartása. Legtöbbször alapvető hiány a pénzügyi lehetőségek szűkössége. Nemrégiben olvastam, hogy egy bántalmazott nőt az éj leple alatt menekítettek ki a bántalmazó elől, a saját(!) házából, gyerekestül, és most az ország túlsó végében él pár négyzetméteren, albérletben. De neki ez a pár négyzetméter a szabadság.
Tehát a „miért tűri?” valójában nem kérdés. Tudjuk a választ. És innentől kerül rá az áldozathibáztatás pecsétje.
Mert amikor megtudjuk, hogy Béla veri Arankát, akkor „naaagggyon segítőkészen” odamegyünk Arankához, még tőle kérdezzük, hogy miért tűri a verést. Pedig Bélával kellene foglalkozni, hiszen ott a probléma forrása elsődlegesen! Nem az a probléma, hogy az áldozat nem tud védekezni! Az az elsődleges gond, hogy a bántalmazó bántalmaz. Az áldozatok száma úgy csökkenthető a leghatékonyabban, ha csökken (megszűnik) a bántalmazás. Amíg Arankát „nyúzzuk”, hogy miért tűri a pofonokat, de Bélát nem szólítjuk meg (úgy össznépileg), addig csak „simogatva rugdossuk” az áldozatot magunk is. Persze, fel kell deríteni a pontos helyzetet ahhoz, hogy segíteni lehessen. De nem maradhat ki a felderítésből a bántalmazó megszólítása és felelősségre vonása.
Évekkel ezelőtt írta valaki, hogy „meg kell tanítanunk a lányainknak, hogy ne tűrjék el” a bántalmazást. Kiegészíteném annyival, hogy
akár lány, akár fiú, minden gyermeknek meg kell tanítani, hogy ne tűrje a bántalmazást. És – hogy hatékony legyen a világjobbításunk – egyidejűleg azt is meg kell tanítani az új nemzedéknek, hogy ne bántalmazzanak.
Minőségi változás csak ekkor várható.
Nagyra vagyunk vele, mekkora fejlődési utat járt be az ember a kőbaltától az űrhajózásig. Közben pedig ugyanott tartunk, mint az ősember: annak az akarata érvényesül, aki nagyobbat tud ütni. Úgy hiszem, időszerű ezen változtatni, hogy ne csak űrhajós vademberek világa legyünk. Hogy az „áldozathibáztatás” fogalma csupán kultúrtörténeti érdekesség, apróbetűs történelmi tananyag legyen egy új generáció tankönyveiben, és ne a mindennapi valóságunk része.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.