Van zsákodban minden jó… Mikulásvárás régen. Olvasónk visszaemlékezése
Amikor a szüleid, a nagy- és dédszüleid gyerekek voltak, ugyanúgy várták a Mikulást, mint te gyerekként, vagy ahogy most a gyereke(i)d, az unoká(i)d… Mennyi minden változott! Gondolj csak a Mikulás-csomag tartalmára!
Régen egy-két szem mandarin is csodaszámba ment, a sztaniolpapírba csomagolt házi készítésű szaloncukor is kincsnek számított. És a csomagban tényleg volt dió, alma, mogyoró.
A Mikulásvárást beárnyékolta a félsz; még az én gyerekkoromban – a nyolcvanas években – is divat volt azzal riogatni a kicsiket, hogy ha rosszak, a zsákjukban elviszik őket a krampuszok. A Mikulás mostanra jóságos, bőkezű öregúrrá szelídült, gonosz krampuszok helyett szorgos manókkal készül éves – kimerítő – munkanapjára.
Olvasónk, Gyöngyi megosztotta velünk gyerekkori emlékeit.
Amikor mi kicsik voltunk (1950-es évek), december 6-át csak Mikulás napjának neveztük. Napokkal előtte már izgalomban voltunk. Mikor elérkezett a nap, az utcában sötétedés után hallani lehetett hallani az ördögök, krampuszok láncának csörgését. Minden gyerekhez személyesen ment a Mikulás.
Akkoriban nem raktunk ki ablakba cipőt, csizmát, mert a Mikulás maga zörgetett be hozzánk, hol egyedül, hol másodmagával jött. Kezében egy hosszú bot volt, arra támaszkodott, a hátán egy teli és egy üres zsák volt. Közben a társa meg-megzörgette a láncát, meg-meglobogtatta a kezében lévő virgácsot, ami nagyobb volt a mostaniaknál, ágseprűhöz hasonlított. A lakásban leültek, és minden gyerektől külön megkérdezték, jók voltunk-e, megesszük-e rendesen az ebédet, szót fogadunk-e a szüleinknek. Mi persze mindenre nagy buzgalommal igennel válaszoltunk.
Megkérdezték a szüleinket is, hogy tényleg jók vagyunk-e. „Mikulás bácsi ezek jó gyerekek, ne vigye el őket!” – mondták erre.
Akkor a Mikulás letette először az üres zsákot.
– Na jó, akkor erre most nem lesz szükség, nem viszem el egyik gyereket sem, mert még a spenótot is megeszik legközelebb. Megígéritek?
– Igeeen! – mondtuk mi.
– Visszajövünk, megfigyeljük, hogy így lesz-e?
Azután a Mikulás kibontotta a teli zsákot, és odaadta az ajándékainkat; a piros mikulászacskókban néhány csoki és 1-2 mandarin lapult. Persze mielőtt megkaptuk volna, énekeltetett, szavaltatott bennünket. Majd nagy lánccsörgetés kíséretében távoztak.
„Még sok helyre kell ám mennünk” – búcsúztak.
Jó volt hinni a Mikulásban.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
