Minden novemberben költözött Kolozsvár. Polcz Alaine gyermekkora. Könyvismertető

A gyerekkorról szóló visszaemlékezéseket azért jó olvasni, mert egyszerre érint gyerekként és szülőként is: feldolgozatlan vagy feldolgozott, kínos vagy boldog pillanatok és események merülnek fel a saját emlékezetünkből, miközben az ember újra képes a gyerek szemével látni a világot. Így megérteni, hogyan válhatna jobb szülővé. Polcz Alaine gyermekkoráról szóló visszaemlékezései a Jelenkor kiadó gondozásában jelentek meg.

Polcz Alaine-t pedig különösen jó olvasni, mert nagyon pontosan és tényszerűen ír le eseményeket, amelyekből aztán releváns következtetéseket von le: a leírása nem eleve befolyásolt, hanem élesen különválik az események rögzítése és azok értelmezése vagy a hozzá kapcsolódó érzelmek meghatározása. Emellett képes rá, hogy az élet abszurd, fájdalmas, tragikus, különös vagy szégyellnivaló történéseit úgy mesélje el, hogy az ember a saját élete eseményeit is könnyebben vegye. Szülőként pedig egy kicsit észhez is térít egy ilyen gyerekkori visszaemlékezés, mert ebben a rohanó, versenyhelyzetekkel teli világban, ahol magunkat és a gyerekünket is óhatatlanul egy folyamatos küzdelemre kényszerítjük, megint eszünkbe juthat az, hogy mi is az igazán fontos egy gyereknek.

Nem volt felhőtlen Polcz Alaine gyerekkora, szegénység és folyamatos költözések jellemezték – minden novemberben költözött az egész Kolozsvár, írta valahol -, az apja sokszor nem élt velük, az anyja rengeteget dolgozott, hogy eltartsa a testvéreket. Tehát a családszerkezetük eltérő volt az ideálistól. Nem lehet azt mondani, hogy a szülei ráértek szeretetben füröszteni, de a leírás jól rávilágít arra, mit érez egy gyerek az élete különböző körülményeivel és történéseivel kapcsolatban, illetve azok milyen nyomot hagynak benne felnőttként: igen, a szegénység megnehezíti és kényelmetlenné teszi az életet, ám a leírásban mindig a szeretet megnyilvánulásai, édesanyja jelenléte a meghatározó, még akkor is, ha éppen nem figyel rá.

Például ma, amikor iszonyatos viták vannak arról, hogy alhatunk-e a gyerekkel vagy sem, adalék lehet a visszaemlékezés, miszerint még 10-11 éves korában is mennyire szerette, hogy az egyik lakásban huzamosabb ideig az édesanyjával alhatott. Mindenféle elméletek gyártása vagy a személyiségre tett hosszú távú hatásról szóló következtetések levonása nélkül pusztán, önmagában áll egy egyszerű megállapítás, hogy ezt nagyon szerette, ez nagyon jó volt, és ennyi.

Például körülbelül egy éven keresztül úgy kellett élnie, hogy az egész család szétszakadt, mindenki külön élt, a testvérei is. Ő rokonoknál volt, ahol minden vasárnap látogatta az anyja. Egyszer nem tudott eljönni, és akkoriban még üzenni sem lehetett semmilyen módon, a kislány pedig egész nap leste a buszmegállóban, elfacsarodó szívvel: azt írta erről, hogy később egész életében soha nem várta és vágyta valaki érkezését annyira, mint akkor az anyjáét, még akkor sem, amikor nagyon szerelmes volt.

Erről mindenkinek eszébe juthat ez az érzés a gyerekkorából, mégha nem is élt külön a szüleitől, amikor az időérzék még másmilyen, az igény pedig a másik jelenlétére még sokkal erősebb, az érzések eltúlzottak, és volt olyan, hogy valamiért, valahol várta az anyját az ember azt feltételezve, hogy talán többé soha nem is fogja látni. Szülőként ez újra eszünkbe juthat és bizonyos tevékenységek fontosságának átértékelésére késztethet. Talán emlékezhetünk arra is, hogy egy gyerek kevésbé tudja hatékonyan megfogalmazni az érzéseit és érvényesíteni az akaratát felénk, néha pedig meg akar felelni és elnyomja a saját érzéseit. De mindettől függetlenül még érzi őket.

Ugyanígy kiderül, mennyire nincs értelme hazudni egy gyerekeknek, akár jó szándékkal is: az, hogy a gyógyszert porcukornak mondták, csak megtanította a gyereket hallgatni, nem elmondani a legfontosabb, legnehezebb dolgokat a felnőtteknek, mert áthidalhatatlan távolság van gyerekek és felnőttek közt: ez „két külön világ, és egészen nem érthetjük meg egymást”. Ettől még szerette a szüleit, de ennek kapcsán megérthetünk valamit azzal kapcsolatban, hogy a szülő hol, milyen pontokon rakja le azokat az akadályokat saját maga és a gyereke közé, amiket később aztán hasztalan próbál lebontani.

Aki megszerette az Asszony a frontot c. memoárt vagy Polcz Alaine más írásait, az a Gyermekkoromban is megkapja a megszokott szemléletmódot és stílust (habár a téma itt jóval kevésbé nehéz), továbbá azt a fajta őszinteséget, ami nagyon kevesekre jellemző, olyan témákban, amelyekről csak kevés alkalommal és kevés embernek beszélünk az életünkben, ha egyáltalán. Sokszor ezek nem kínosak vagy tragikusak, csak valamiféle határon vannak: nem biztos, hogy képesek vagyunk róla véleményt alkotni, viszonyulni hozzá, csak mély nyomot hagynak bennünk – a pszichológus szemlélete ezeket természetessé teszi.

Az is jellemző a gyerekkorra, hogy valamilyen jelentőségteljes eseménysor véletlenül meglátott, különleges jelenete maga köré szervezi az egész történetet, annak sűrített pontjává válva: „Azon a karácsonyon történt, hogy anyuka fekszik a díványon, és apa rajta. Meglepődnek, hogy belépek, és azt mondják, anyukának fájt a hasa, és apa azért feküdt rá, hogy meggyömöszölje. Én ezt hittem is, meg nem is. Eltettem magamban, mint azokat a képeket, azokat a dolgokat, amiken gondolkozni kell. Semmiféle ősjelenet borzalma nem volt bennem, mint ahogy a pszichológiában tanultam. Amikor beléptem, elcsendesedtek. Aztán jóval később tudtam meg, hogy válni készültek, azért költözött vissza anyuka Vízaknára, apa meg maradt Kolozsvárt. Lehet, hogy akkor békültek össze, nem tudom.” Talán ez az idézet összegzése mindannak, amiért e könyvet érdemes elolvasni.

Jellemzőek azok a különleges, mesés vagy furcsa emlékek is a gyerekkorból, amelyek megragadnak az ember fejében, kicsit jelentéssel, kicsit jelentés nélkül, valami megfoghatatlan, furcsa érzésekkel körülötte. A temetőből nem szabad elhozni semmit, be lehet vinni, de onnan ki nem jöhet semmi: „Egyszer egy csigát vittem haza a temetőből, Róza néni azt mondta, csibém, vidd vissza, az a halottaké.” Polcz Alaine sok ilyet képes a felszínre hozni önmagából, ami egyszerre érdekes és teszi természetessé a saját emlékeink furcsaságait.

Beleláthatunk valamennyire az elszakított Erdélyben élő magyarok életébe is. Ez pont olyan visszafogott, tényszerű leírással, az érzések rendkívül tömör és ezért erőteljes kifejezésével történik, ami annyira jellemző Polcz Alaine-ra: például a tanárnőjük talál egy levelet az asztalán, és hosszan sír. Onnantól kezdve román történelmet és földrajzot tanulnak.

A Gyermekkorom című kötet hagyatékban talált önéletírásból, több, eddig kiadatlan szövegből összeállítva készült, érződik rajta a töredezettség, néha ismétlések is vannak, de ettől még jól lehet olvasni. Nagyon szerethető benne az ételek, étkezések, ünnepek leírása – még receptek is vannak -, az egyszerű dolgok okozta öröm kifejezése, ami megmelengeti a szívet. Talán olyan a könyv, mint egy hosszabb, kedélyesebb beszélgetés egy pszichológussal a gyerekkorról.

Polcz Alaine: Gyermekkorom, Jelenkor Kiadó, 2018.

Fotók: Wosinsky Mór Megyei Múzeum

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc − 4 =

hirdetés