Mindent bele
Ahogy markoltam a csövet a villamoson és a szemembe csapott néhány fénnyel felöntött felhő, hirtelen megláttam a ház falán, szürke pulóverben, amilyet a morcos halászok viselnek a reménytelennek tűnő tengeren. Ő azonban egy tökéletes kidolgozású, karcsú evezőlapátra támaszkodott valami stégen állva, s annyira megnyerően mosolygott, hogy le akartam szállni a villamosról, kicsikét nézni még tovább, vagy legalább vinni magammal ebből a mosolyból valamennyit, és keresni neki egy rejtekhelyet az albérlet valamelyik sápadt szegletében. Ám rögtön utána arra gondoltam: most akkor mi lesz Kozák Danutával?
Mintha csak úgy egyszerűen ottfelejtették volna a ház falán,
markolta az evezőlapátot, mint mi, csikorogva távozók a csövet a villamoson, kapaszkodva valamibe, amiről jól tudjuk, hogy valójában nem is kapaszkodó, csupán a töprengés támasztéka, a néhány percre lelassuló idő ostornyele. Budapest 2024, Mindent bele! – ez olvasható Danuta mosolya fölött, aztán az ő neve, alatta pedig, hogy ötszörös olimpiai bajnok kajakos, a budapesti olimpiai pályázat támogatója.
És amikor ezt cájgruhás alpinisták fölmesterkedték oda a magas ház homlokzatára, gondolt-e valaki a betűk mögé, vagy csak jó volt látni az ékesen ragyogó fogakat a mosoly hajótestén.
Kozák Danuta, ötszörös olimpiai bajnok. És a lengyelországi Olsztynban tanuló apuka, megismerkedett ott egy helyi lánnyal, beleszeretett, nem sejtvén, hogy lengyel lányba beleszeretni az a hajnali páfrányok végzete az eső áztatta erdők szélén, az erekben és az agyakban randalírozó vodka megszelídülése szívtájékon. Aztán ide költöztek, s gyermekeiket Sienkiewicz regényhőseiről nevezték el Jurandnak és Danusiának, amit aztán Danutára szelídítettek.
A drága lengyel testvéreinkkel közösen életre hívott, földhöz vágott poharakkal megszentelt közösség Danutának a szívében pulzál, ő a mi közös hősünk tehát édes polyák testvéreinkkel, és akkor még említést sem tettünk arról az öt olimpiai aranyéremről, ami előtt neki is illő alázattal meg kellett hajolnia, mint egy mindenek fölött aranyló istenség előtt, hogy az éppen aktuális tisztségviselő a nyakába akaszthassa a medálokat. Mi pedig sírhassunk vele, jó szokásunk szerint.
És most tényleg megkérdezem, ki gondolt itten közülünk Kozák Danutára, hogy akkor most vele mi lesz? Valahol azt nyilatkozta, hogy a legnehezebb az volt, megtanulni leküzdeni a fájdalomérzetet. Vajon fáj neki, egyáltalán kinek fáj, ahogy ott mosolyog a házak tetején, az utakon, a plakáthelyeken, szürke pulóverben, mint a reménytelen útra induló északi halászok azzal a reményteli győzedelmes mosollyal, ahogy csak ő tud.
Egyáltalán ért valamit Danuta a nagyfiúk, a férfiak csűrő-csavaró játszmáiból, a macsóság igenis nőies hisztériáiból? Vagy csak áll és mosolyog még napok és hetek múlva is, amikor már semmi értelme nem lesz állni és mosolyogni, de valakik eldöntötték, hogy neki ott kell állnia és mosolyognia?
A csűrés-csavarás, az egymással való baszakodás persze majd új és új játszmákat szül, új és új érdekekkel lesz beborítva minden, mintha tüzek utáni perje terítené be a várost, és Danuta kicsikét megkopottan, a pulóverjéből néhány öltéssel, csíkkal kevesebben, a tavaszi esők miatt meglehet lekopott, vagy éppen eltörött evező lapáttal áll és mosolyog, de a szemébe már fura árnyékok költöznek, ahogy a lelkünket is rongálja és elhasználja az értelmetlenül múló idő.
Mondta Danutának valaki, hogy majd ez lesz?
Még decemberi hír, hogy Kozák Danuta kisbabát vár. Neki tehát megmaradt a remény, édes jövőt ringat a vizes álom a szíve alatt. Van mibe kapaszkodnia, miközben a villamoson nézzük egymást néhányan, elhagyatott gondolatainkba temetkezve, hideg csövekbe és kopott fityegőkbe kapaszkodva. Kapaszkodva a semmibe…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.