A gyermek: áldás. Mióma, meddőség, és egy csodálatos új élet. Olvasónk története
Huszonegy éves múltam, amikor a nőgyógyászom közölte: daganat növekszik a méhemben. Negyedéven belül harmadszor vizsgált meg, mert felborult a havi ciklusom és elhúzódtak a „nehéz napok”. Kaptam gyógyszereket – egyik sem segített. Végül ultrahangos vizsgálat után megszületett a diagnózis:
mióma góc.
Nem hallottam erről a betegségről addig. Az orvosomnak legalább háromszor kellett elismételnie, hogy nem magóc, hanem mióma a neve. Nem sejtettem, hogy egyet jelenthet a meddőséggel. Fiatal korban ritkaságnak számít, a kor előrehaladtával azonban egyre több nőt érint. Szerencsére ritkán válik rosszindulatúvá, így sokaknál beavatkozást sem igényel. Van, aki miómával hordja ki a magzatát. Gyógyszeres kezelés nálam már szóba sem jöhetett, a mióma intenzíven terjeszkedett a méhemben, októberben még diónyi volt, decemberben már citromnyi, egyre komolyabb vérveszteséggel járt, műteni kellett.
Abban az időben komolyan sportoltam, ennek megfelelően egészségesen éltem, nemigen tudtam mit kezdeni a helyzettel. Túl hirtelen állt be változás az „életminőségemben”. Párkapcsolatban éltem, gyermekvállaláson még nem gondolkodtunk, de így is megviselt lelkileg, hogy szike érinti majd a méhemet, amely leendő gyermekeim/nk számára rendeltetett. Pusztán a tény is sokkolt: daganat növekszik a méhemben.
Nem kell félnem a beavatkozástól, az altatástól sem, nyugtatott a doktor, minden rendben lesz. Igyekeztem erre koncentrálni, amíg vártam a műtét napjára. Persze végül mégsem lett minden rendben, az ún. rutinműtétből rémálom lett, mivel a mióma „gyönyörűen” beágyazódott az izomszövetbe. Az operáció elhúzódott, rengeteg vért vesztettem; vészhelyzeti konzíliumot hívtak össze felettem, a műtéten az osztályvezető főorvos is tiszteletét tette. Nőgyógyászom utólag azt mondta, ezt a műtétet amíg él, nem felejti el. Hát, én sem… Az ébredés és az első éjszaka az intenzíven – fizikailag ez volt a legnehezebb része. Pszichésen a műtétet követő öt-hat év.
– Főorvos úr, lehet valaha gyerekem? – kérdeztem az első nagyviziten.
– Most ne foglalkozzon ezzel! – hangzott a szenvtelen felelet.
Utólag döbbentem rá, hogy a méhemet – a vészhelyzetre való tekintettel – akár ki is vehették volna… Legalább ezt a részét megúsztam. Gyorsan gyógyultam. A test csodálatos rendszer. A bizonytalanság azonban nem szűnt, évekig léteztem a kettős tudatállapotban: vagy teherbe tudok esni, vagy nem, vagy képes vagyok kihordani (legalább) egy gyermeket vagy nem. Voltak kegyelmi időszakok, amikor kevésbé foglalkoztatott, de voltak kegyetlen hónapok, amikor szinte ekörül forgott minden. Aki átélt már hasonlót vagy éppen ebben a cipőben jár, annak nem kell ecsetelni, mennyire fájdalmas tud lenni lelkileg minden egyes meddő hónap.
És igen, van az a mélypont és reménytelennek tűnő helyzet, amikor nem marad más lehetőség, csak a lombikprogram. (Vagy az örökbefogadás.) Mire idáig eljut egy pár, addigra komoly traumákon vannak túl együttesen és nőként, férfiként külön-külön is… Nincs olyan (családcentrikus) ember, akit a meddőség ténye ne érintene érzékenyen – lehet veleszületett vagy szerzett, mindegy, nagy próbatétel a kapcsolatra, a jövőképre nézve. S ha sikerül végre a beavatkozás, ha végre megfogan az élet, az felfoghatatlan, leírhatatlan öröm-hála-megkönnyebbülés.
Kedves „Lombikosok”!
Én is ültem abban a váróteremben, én is átestem a kötelező vizsgálatokon, és én is éreztem úgy, hogy gyerek nélkül meghasad a szívem… Nehezen békéltem meg azzal, hogy orvosilag meddő lettem; a műtét következtében elzáródtak a petevezetőim. Ráadásul a lombikprogram sem kecsegtetett semmi jóval, senki nem tudta megmondani előre, hogy a méhem képes lesz-e befogadni és kihordani magzatot. Lépten nyomon azt hallottam a szakavatottaktól, hogy az anyaság számomra roppant kockázatos. Nagyon erősnek kellett lennem, nagyon kellett hallgatnom az ösztöneimre ahhoz, hogy ne adjam fel. És mérhetetlenül fájt minden, az állapotommal kapcsolatos tapintatlan megnyilvánulás.
A történetemhez hozzátartozik, hogy az első inszeminációra vártunk, amikor furcsa tüneteket észleltem magamon. A rosszullétek mindennapossá váltak, gyenge voltam, aluszékony, a szokásosnál is alacsonyabb vérnyomással. Egy májusi vasárnapon szinte már az ájulás környékezett – sportszívem van, gondoltam, kicsit rakoncátlankodik. Bementünk a városmajori szívklinikára, a kiváló kardiológus, Merkely doktor vizsgált meg, és mindent rendben talált. Azt javasolta, hazafelé ugorjak be egy patikába és vegyek terhességi tesztet. Esetemben nem tűnt „életszerű” ötletnek… Amikor a teszten megjelent a két csík, sokkot kaptam. Nem hittem el. Vettem még két tesztet, ezeken összesen négy csík jelent meg… Május első vasárnapján, anyák napján történt mindez.
Legyetek erősek, ne adjátok fel! A test lehet meddő, de a lélek sosem. Attól a pillanattól, hogy a karotokban van a baba, édesmindegy lesz, hogy milyen úton érkezett.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
