„Senki és semmi nem ér annyit, hogy belebetegedjek.” Negyven év bölcsessége. Éljen az életközép!

Legutóbb listába szedtem, mivel töltöttem az elmúlt 40+ évet. De rá kellett jönnöm, az a lista korántsem volt teljes. Itt a folytatás!

Törtem csontot, szívet, autót.
Amikor mindenből elegem volt, megkaptam, hogy mert nekem semmi nem elég. Pedig olyan kevés is elég lett volna…
Őriztem titkot, álmot, hagyományt.
Néztem az orvos szemét, amikor nem tudott mit mondani.
Nézem a gyerekem szemét, amikor nem tudok mit mondani.
Gyűlnek a megtakarításaim, az ősz hajszálaim és a ráncaim. (Nem, nem csak a nevetőráncaim. A törpök élete nem csak játék és mese. A keserűség, a fáradtság és a harag is nyomot hagy az arcomon. A lelkemen is.)
Tudok sütni, főzni, kötni, palántázni, korcsolyázni, fallabdázni, számlázni és tudom, mitől döglik a légy.
Kívántam, imádkoztam, fohászkodtam, szitkozódtam, átkozódtam, káromkodtam, doromboltam, fogadkoztam és toporzékoltam.
Romboltam, tomboltam, karmoltam, harcoltam.
Kitartottam, kiborultam.
Eleve vesztes csatákba, kudarcra ítélt küldetésekbe már bele sem kezdek.
Voltam náthás, hálás, házsártos és háztartásbeli.
Kerestem jobbat, kértem többet, csináltam máshogy, akartam mást, kívántam a másét.
Megtettem mindent, és még annál is többet.
Adtak kevesebbet, mint amennyit érdemeltem.
Azt se kaptam meg, ami járt.
Elhiszem, hogy a dicséret fontos, de a szép szavakból nem tudok vacsorát venni.
Ítélkeztem és ítéltettem.
Hiszem, hogy a világot nem megváltani kell, hanem élhetővé tenni.
Rájöttem, hogy nem kell a végsőkig kitartani, mindenért megküzdeni, vért izzadni, körömszakadtáig ragaszkodni, csakazértis bizonyítani, erőn felül vállalni, mindent észrevenni, a titkokat kifürkészni, más álmát valóra váltani.
Beláttam, hogy jobb, ha beállok a sorba. Kilógtam a sorból. Valahogy mindig én voltam az utolsó a sorban.
Rájöttem, hogy azokat a szabályokat is tudni kell, amik nem szerepelnek a játék leírásában; a munka-kártya például bármikor kijátszható és mindent visz.
Rengeteg mesét olvastam és néhányat el is hittem.
És elhittem ígéreteket, szép szavakat is.
Vágtam pofákat és jó pofát.
Láttam pár csodát.
Volt, akinek figyeltem minden szavát és lestem a szíve titkos vágyát.
Vártam választ fel nem tett kérdésre, adtam feleletet ki nem mondott kérésre.
Már senkinek nem próbálom kitalálni a gondolatait.
Senki és semmi nem ér annyit, hogy belebetegedjek.
Sepertem avart, havat, félre a szemembe lógó hajtincset, témát szőnyeg alá.
Terveztem, szerveztem, megoldást kerestem, kompromisszumot kötöttem, végül az egészet elengedtem.
Tudom, hogy mi fér bele 24 órába. Tudom, mi az, amire egy élet sem elég.
Megértettem, hogy a bocsánatkérést nem mindig követi a megbocsátás.
Ha nem az én ügyem, már nem szólok bele. Ha nem kérik, már nem adok tanácsot. Egy ideje már akkor sem, ha kérik.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek.
Az érzésekről azt tudom, hogy biztosan elmúlnak. Igen, a harag és a fájdalom is.
Egyre inkább igazat adok nagyanyámnak: nem baj az, kislányom, ha rátarti vagy.
Van átmeneti kabátom, pénz a számlámon, szervókormányom és politikai beállítódásom. Vannak kétségeim és kérdéseim.

Nem teljes a lista továbbra sem. Vár még rám (jó)néhány (jó) év. Van időm és lesz alkalmam újabb tételeket hozzáadni.

 

Szerző: Tóth Éva, coach
tothevacoach.hu

Nyitókép: Andrea Piacquadio, Pexels

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenegy − egy =

hirdetés