Nehéz válások az apák szemszögéből (2.)
Sokféle nő és férfi, sokféle válás és kapcsolat van, se jót, se rosszat nem akarunk mondani se apákról, se anyákról. Pusztán bemutatjuk néhány elvált apa történetét. Cikkünk második részében egy nagyon küzdelmes apaságot osztunk meg, illetve egy normálisnak mondható válást. Mi úgy érezzük, rengeteget lehet tanulni ezekből a gondolatokból, a férfiakról, a válásról, az apaságról, az életről.
Azt megállapíthatjuk négy interjú után, hogy a férfiak valóban nehezen beszélnek az érzéseikről, nehezen fogalmazzák meg őket, és például nagyon ritkán használják a szeretet szót, könnyebben mondják azt, hogy kötődnek vagy ragaszkodnak hozzájuk a gyerekek. Eléggé racionálisan működnek, habár lehet, hogy adott pillanatban forróvérűek és indulatosak, de hosszú távon és alapjáraton inkább tiszta fejjel, higgadtan képesek végiggondolni dolgokat – legalábbis ezekben a bemutatott kapcsolatokban.
Milyen az, amikor két ember játszmája, ami véget ért, és leszámoltak egymással, mégis kénytelen folytatódni? Ha jót akarnak a gyerekeiknek, akkor valahol a színfalak mögött, titokban játszanak tovább, ha pedig kevésbé képesek kordában tartani az érzelmeiket vagy önmagukat, akkor látványosan és drámaian zajlik tovább a történet.
– 14 hónaposak voltak az ikreink, amikor a feleségemmel elváltunk. Ma már azt gondolom, szimplán csak gyereket akart tőlem. Addig minden jól működött, egyben volt, onnantól kezdve rohamosan romlott az egész. Elég rövid ideig is voltunk együtt, összesen három és fél évet. Szerintem a második férjét is azért hagyta ott, mert nem jött össze a gyerek. De ez az én verzióm, lehet, nem így van – meséli Zsolt. – Mindenesetre a válás után el akart zárni a gyerekektől, nem beszélhettem velük, nem láthattam őket, csak ezt nyilván nem hagytam, többször pereskedtünk. Az elején például egy évig tartott kiharcolni, hogy a kapcsolattartások alkalmával hazavihessem őket.
Ahogy azt a bíróság előírta, ma már minden második hétvégén megkapja a gyerekeket, illetve heti egy nap együtt lehet velük négy órától hét óráig. Eredetileg felesben szerette volna vállalni őket, de ezt egyébként nem is lehet kérni a magyar jogrendszer szerint, akkor valósulhat meg, ha mindkét fél beleegyezik.
– Az elején sok problémánk volt a gyerekek kiadásával, és hiába hívtam rendőrt, ha a gyerek nincs veszélyben, nem tehet semmit, nem hozhatja ki, mint például Angliában. Közel tizenötször büntették meg a kapcsolattartás akadályozásáért a volt feleségemet a gyámügyön, de ennek nem volt kézzelfogható eredménye, sőt, a válóperbe sem számították bele – mesél Zsolt. – Amikor olyan ítélet született, hogy nem vihetem el a gyerekeket és nála kell tartanom a kapcsolatot, porszívózott vagy más módon zavart minket. Ilyen fogalmakat valószínűleg nem is ismer a jogrendszer, nehéz ezzel mit kezdeni. Később egy olyan ítélet született, miszerint elvihettem őket heti négy órára, de az utolsó órát ott kellett töltsem velük a volt feleségem házában. Akkor például nem engedett be, de figyelt, hogy ott vagyok-e, nyilván feljelentett volna, ha nem tartom be az ítéletet. Így a ház előtti parkolóban töltöttük ezt az órát a gyerekekkel. Volt, hogy a tetőről figyelt minket. Mindez hiába volt furcsa, nem befolyásolta a végső gyermekelhelyezési döntést. Kértünk pszichológiai véleményt, de nyilván mindkettőnket alkalmasnak találtak.
Zsolt volt felesége a gyerekek hatéves korában jelentette be, hogy kiviszi őket Tunéziába, és meg sem várva a jogerős ítéletet, ezt meg is tette. Végül azonban az új házassága is tönkrement, így hazajöttek.
– De a bíróság helybenhagyta a kérését, hetente két óra Skype-kapcsolattartást kaptam, illetve tömbösítve kiadták a szünidőket. Hivatkoztunk arra, hogy Tunézia veszélyes, ugyanis akkor mindennaposak voltak a robbantások, de a bíróság szerint az az ország, ahol van Magyarországnak külképviselete, biztonságosnak tekinthető. Az ügyvédem szerint egyébként most már egyre gyakoribbak az ilyen esetek, hiszen sokan mennek külföldre, de a bíróság mindig engedi az anyának a kiköltözést. Az egyik fiamról a szakvélemény azt állapította meg, hogy hozzám kötődik jobban, a másikról azt, hogy mindkettőnkhöz, de ez sem számított. Én úgy látom, hogy az apák jogai nehezebben érvényesülnek, és igazságtalannak érzem, hogyha valaki csak évente egyszer, néhány hétig láthatja a gyerekét, mert az külföldön él, a gyerektartást akkor is ugyanúgy kell fizetnie. Nekem szerencsém volt, hogy meghiúsult a terv, és az ügy pikantériája, hogy az új, elhagyott férj is pereskedik most, mert megszerette a gyerekeimet, és szeretne velük kapcsolatot tartani. Egy volt hozzátartozónak ehhez egyébként van joga, és nem vagyok ellene, mert a gyerekek szerették. Az kérte, hogy beszélhessen velük néha telefonon és nyáron egy hetet eltölthessen velük, de a feleségem őt is egyik pillanatról a másikra kivezette az életükből. Ugyanezt megtette volna velem is, ha nem lennének jogaim.
A gyerekek most már tízévesek, és ahogy mások is ilyen helyzetben, Zsolt sem szeretne már pereskedni, hiszen a gyerekek úgyis lassan eldöntik önállóan, mit szeretnének.
– Persze, kínzó a gyerekek hiánya, de a kapcsolatunk jó, nagyon kötődnek hozzám, most már nem akarom őket és a helyzetet feldúlni – vonja le a végső következtetést a férfi. – Természetesen, a volt feleségem a mai napig nem enged többet a gyerekekből, mint amennyit a törvény előír és ellenem neveli őket, de ezt a gyerekek megtanulták kezelni, valószínűleg nem hiszik el, amit mond. Egyszer hatéves korukban megkérdezték tőlem, szerettem-e valaha az anyjukat. Azt válaszoltam igen, de megkérdeztem, miért kérdik. Az volt a válasz: „ha rólad van szó, anyának megváltozik a színe, sötétebb lesz”. Nagyon szépen fejezték ki a maguk nyelvén ezt. Aggódtam, persze, de mindig kitartóan mentem értük, mindenért megharcoltam, és úgy látom, ennek megvan az eredménye, mert eléggé ragaszkodnak hozzám. Amikor az egyik gyereket kórházba kellett vinni, nagyon sírt, és kiderült, attól fél, hogy a kórházból nem hozzám fogunk hazamenni, amikor kiengedik. Megígértem, magamhoz viszem haza, s akkor megnyugodott. Persze, nagyon szeretik az anyjukat, de ha egy beteg gyerek nem az anyját akarja, az azért jelent valamit. Az rossz, hogyha valami közös rendezvény van, amin részt veszek én is, a volt feleségem is, akkor az egyik mindig megkérdezi az anyjától, odaszaladhat-e hozzám, tehát nem mer erről szabadon dönteni. A másikat ez nem érdekli.
Zsolt úgy döntött, amikor a válás utáni apaságáról gondolkodott, hogy nincs értelme mindent idillivé tenni, és mindent megengedni a gyerekeknek, amikor vele vannak és mindent köréjük szervezni. Megpróbálta inkább bevonni őket a mindennapi életébe, agrármérnökként vitte őket terepre, traktorozni, gyomfelvételezni, szaktanácsadásra, és ez tetszett is nekik. Sok képet készített a munkájáról, az életéről, amikor nem voltak vele, és ez erősítette a gyerekek emlékeit, a kapcsolatukat vele. Persze, gyerekeknek való programokra is jártak.
A kép illusztráció
András kapcsolata a feleségével jónak mondható, nyolc éve vált el, van egy 11 és egy 6 éves gyereke. Az ő történetében inkább az az érdekes, hogy betekintést nyújt abba, hogyan gondolkodik egy férfi a konfliktusokról, hogyan kezeli a vitákat.
– A gyerekek nélkül lenni a mai napig furcsa és rossz érzés, folyamatosan kell ezzel foglalkozni, hogy ne borítsa ki az embert. Nem lehet vele soha megbékélni, inkább megszoktam ezt az érzést. Kihasználom a kereteket, amennyire lehet, hogy velük lehessek. Nem keveset vagyunk együtt, de nyilván, jó lenne többet, még akkor is, ha egy-egy nyaralás végére nagyon kifárasztanak. Nem ez az ideális, de meggyőződésem, hogy sokkal jobbat tettünk a gyerekekkel ezzel, mintha együtt maradtunk volna. Ezt a feleségem is így gondolja szerencsére. Intelligensebb annál, minthogy ellenem nevelje őket, néha érzem, hogy ezt-azt ő sugallt nekik, és nem jó, amikor hallják, hogy veszekszünk a telefonban, de ez igazából nem jellemző. Én is kínosan ügyelek arra: ne mondjak olyasmit róla a gyerekek előtt, amit esetleg gondolok. Mindketten tudjuk, hogy ez nem vezetne sehova, és a gyerekeknek rossz – szögezi le András.
Azon sosem aggódott, hogy szeretni fogják-e, mert tudta, hogy foglalkozni fog velük.
– Az elején nem lehetett egyértelműen azt érezni, hogy a feleségem ezt a helyzetet normálisan fogja kezelni és harmonikus lesz a viszonyunk, ehhez idő kellett, és az is, hogy legyen egy új párkapcsolata. De magát a láthatást meglepően rugalmasan és korszerűen kezelte, ezzel nincs problémánk, soha nem mondta azt, hogy most már túl sokat voltam velük és letiltott volna. Inkább rengeteg olyan téma van velük kapcsolatban, amiben a mai napig nem kéri ki a véleményemet. Ha problémázom ezen, akkor azért megkérdez. Ha vitázunk, akkor kiakad és visszaemlegeti a régi dolgokat, néha érzem, hogy egy-egy gyerekekkel kapcsolatos konfliktus inkább az én személyemnek szól, nem az adott kérdésről. Ha például arról van szó, hogy a fiam járhat-e tovább edzésekre, és egymásnak ellentmondó érvei vannak, akkor érezhető, hogy ez valójában egy visszatérő támadási felület, nem valódi probléma. Ha pedig szembesítem ezzel, akkor mindig visszatérünk az eredeti vitákhoz és ahhoz, hogy én jöttem el. Nyilván ez egy bűntudatra ható érvelési technika, és nyilván van is bűntudatom, de úgy gondolom, nem kellene még mindig erre hivatkozni. Ilyenkor sem engedek, de abbahagyom a vitát – meséli András.
Inkább csak attól fél, hogy azokat az értékeket, amelyeket ő fontosnak tart, nem tudja megfelelően közvetíteni a gyerekek felé. A volt feleségéről azt gondolja, nagyon anyagias, fontosak számára a külsőségek, és néha érzi ennek a hatását a gyerekeken. De ez felszínesség nem is feltétlen csak az anyagiakra vonatkozik, és ez nagyobb probléma.
– Volt egy öt éves kapcsolata, amibe nagyon hamar beleugrott, két hét után költöztek össze, és később kiderült, hogy az illető sok mindent elhallgatott magáról, többek között bírósági ügyeket. A gyerekeket nagyon megviselte a szakítás, miután apának szólították, és egyik napról a másikra eltűnt. Nyilvánvalóan mindkét gyerek megborult. Ez egy kívülről jól kinéző, de borzasztóan felszínes kapcsolat volt, fel akarta mutatni önmagának, a külvilágnak, hogy van valakije, nem marad egyedül, stb. Mindenképpen kellett neki egy családszerű valami. Próbáltam óvatosan figyelmeztetni, hogy körültekintőbben vonja be a gyerekek életébe a férfiakat, ha egyáltalán bevonja. Félek ebbe beleszólni, nehogy az legyen, hogy én meghatározom, mit csinálhat az életében és mit nem. Az, hogy apának szólították ezt a férfit a gyerekek, hogy megpróbált összehozni egy látszat-családot, nagyon nagy hiba volt, főleg a lányomnak ártott vele sokat. Nekem is rosszul esett nyilván, hogy valaki mást apának hívnak, de tudtam, hogy nem marad így a végtelenségig, nem buták a gyerekek, tudják, mi van. Azzal nem volt gondom, hogy szerették őt, mert még mindig jobb, mintha nem szerették volna, ha pedig eggyel több helyről kapnak szeretet, az is rendben van. Talán a feleségem fájdalmat is akart okozni nekem ezzel, sokáig a nevemen hívott a gyerekek előtt, nem apának. Például amikor a telefonhoz hívta őket, azt mondta, gyere, itt van András. Nem akartam ezen lovagolni, ő mindig azt mondta, nem ez a legfontosabb. Valóban nem, de szerintem ez az egész hiba volt és a gyerekek látták a kárát. Azon kívül, hogy egy látszatvilágba, önáltatásba vonta bele a gyerekeimet. De ha mindennap felhoztam volna neki őrjöngve, azzal sem értem volna el semmit – állítja András.
Végül lassan, de változott a helyzet.
– Nehéz hidegvérűnek maradni egyébként, én is csak próbálkozom vele – fűzi hozzá. – Próbáljuk intelligensen kezelni, de nem mindig sikerül, ilyenkor nincs nagy kiabálás, de az üzenetek hangvételében már van személyeskedés, sértegetés. Sokszor értelmetlen dolgokon kell vitatkoznom, teljesen irracionális gondolatokat és érveket hoz fel, nem tudok mást csinálni, mint meghallgatni, elolvasni és ignorálni. Persze, sokszor felzaklat és mérges vagyok, de aztán hagyom az egészet a fenébe. Még mindig azt mondom, bőven kulturáltan kezeli az egészet.
– FK –
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
