Nyitott és zárt kapuk, avagy mikor tudunk másokkal jól együttműködni?
Képzeld el a következő helyzetet: be kell menned egy terembe, ahol választhatsz, a jelenlévők közül, ki mellé ülsz le. Mindenki kezében egy-egy szem cukor lesz. A tréner az ajtó előtt a következő instrukciót adja:
– A következő öt percben bármi áron szerezd meg a cukrot!
Igen ám, de a bent várakozóknak kicsivel korábban a következőt mondta:
– Bárki is ül le mellétek, semmi szín alatt nem adhatjátok oda a cukrot az öt perc lejártáig.
Ezzel sikerült is pillanatokon belül modellezni a konfliktusok alaptermészetét: „konfliktusnak azokat a feszültséggel teli helyzeteket nevezzük, melyekben két fél törekvései, nézetei, attitűdjei, gondolkodása, viselkedése stb. összeegyeztethetetlenek, vagy annak tűnnek.”
Te mit tennél ebben a szituációban? Ha választhatnál, védekező vagy támadó fél szeretnél lenni? És miért? Általában az életben melyik szerepre kényszerülsz gyakrabban, akár a munka világában, akár a magánéletben?
Milyen gondolatok, mondatok, érvek, hangoznának el tőled a rendelkezésedre álló öt percben, hogy megszerezd a cukorkát? Három lehetséges irány képzelhető el, és mindannyiunkra jellemző ezek közül egy alapstílus: (1) racionális, (2) érzelmi, (3) viselkedésen alapuló.
Ha te racionális karakter vagy, aki két lábbal áll a talajon, minden bizonnyal érvelni kezdenél, és abban látnád a siker titkát, hogy meggyőzd a másik személyt, adja neked a kezében lévő édességet. Kicsit kisarkítva: számodra az lenne a logikus, ha ezt neked adná, és ezt a csillagok leérvelésével is képes lennél végtelenségig csinálni. Ezzel szemben, ha az emóciók útján jársz, akkor különféle érzelmi zsarolással és bűntudatkeltéssel, manipulációval szeretnél előbbre jutni. A harmadik esetben te a tettek embere lennél és akár erővel elvennéd, vagy valamilyen cserét ajánlanál fel és így tovább.
Az érdekes a következő: a másikra is jellemző, mire érzékeny és mire biztosan nem. Kettőtöknél így létrejön egy kezdetben láthatatlan összeillés vagy össze-nemillés. Ha ő is racionális és te is az vagy, akkor sokkal könnyebben nyitja ki az ajtót neked, és a megfelelő érvek felsorakoztatásával megszerezheted a cukrot. Azonban, ha számára az érzelmek jelentik azt a nyitott kaput, amin keresztül közlekedni lehet, a legkifinomultabb érveléssel sem jutsz el célodig, jobb, ha bedobod a törülközőt.
Ezért van az, hogy sokan nem érnek révbe interperszonális kapcsolataikban. Nem látjuk meg, melyik a zárt és melyik a nyitott kapu a másiknál, vagy akár önmagunknál. Pedig csak a végére kell járni és merni kell váltani. Ezt azonban nem tesszük meg, mert komfortzónán kívül van, és ha én az előző 30-40 évemet a racionalitás és az érvek fellegvárában éltem, bizony ki nem merészkedem az érzelmek mezejére.
Hosszú évek óta használom ezt a tréninggyakorlatot különféle képzéseken, csoportokon, workshopokon. A statisztika döbbenetes: csak 15-20 százalékos sikert tudnak elérni a cukor megszerzésében a résztvevők. A fő ok pedig egy: nem képesek váltani, újra és újra erőltetik a saját látásmódjukat. Hiába érzékelik a zárt kapukat, tovább dörömbölnek, s az idő lejár. Ezzel szemben megtehetnék, hogy megkeresik a másik fél célzott vagy nyitott kapuját. A célzottság itt azt jelenti, hogy bár nem ez az elsődlegesen járható út, de ha pont megfelelő arányérzékkel kérdezek, cselekszem, beszélek, akkor sikerül.
– Miért fontos ez? – kérdezheted, elvégre mindez nem több, egy öt perces könnyed gyakorlatnál. Igen ám, de ez a jelenség, amit mindez visszatükröz, az élet legtöbb területén tetten érhető. Vegyünk néhány példát.
A serdülő kamasz el akar kéredzkedni otthonról, mert egy házibuli lesz valamelyik osztálytársánál. Jobban teszi, ha alaposan végiggondolja szülei alapkarakterét. Hogy egy pillanatra engedjünk a sztereotípiáknak, apa inkább racionális, akkor neki ne mondja azt a fiatal: „nagyon rosszul fog ez esni a többieknek, mert számítanak rám. Nem hagyhatom őket cserben.” Bűntudatkeltéssel pedig végképp nem éri meg előhozakodnia: „nem lehetsz ilyen szívtelen, hogy börtönbe zársz engem.”
Ezzel szemben, ha az anya emocionális, az utóbbi mondatok sokkal hamarabb kezdik ki az el-nemengedés eredeti szándékát és alakulnak át egy „na jól van, de utolsó busszal gyere haza” -megközelítéssé. Ha pedig a szülők inkább a viselkedéses kaput szeretik nyitva tartani, akkor az arany mondat valaminek a felajánlása lesz, például: „a hétvégén bevállalom a bevásárlást és a pince kitakarítását.”
Vegyük észre, hasonló párbeszédek és példamondatok egy főnök-beosztott viszonyban éppúgy generálhatóak.
Az éles szemű egyetemista is képes kiszúrni, hogy milyen érveléssel kérhet haladékot. A féléves beadandók határidejét általában szigorúan veszem, késedelem esetén jegylevonás jár érte. Érveléssel még soha senkinek nem sikerült elérnie, hogy ne vonjam le a jegyet, azonban ha az együttérzésre, érzelmekre próbálnak hatni, nehéz ellenállni, elvégre az empátia csak-csak a segítői attitűd részét képezi. Ha egy szerverhibára hivatkoznak, -1 jegy, ha a tegnapi vírusos gyomorbántalmakra és lázra, nehezebben jön le a -1 jegy. A célzott kapu pedig egyértelműen a pluszfeladat iránti érdeklődés: „tanár úr, ha írok egy 3 oldalas extra beadandót, el tudná még fogadni?”
Járjunk tehát nyitott szemmel, mert nem is olyan bonyolult kideríteni, kinél hogyan juthatunk kedvezőbb elbírálás alá, vagy épp győzhetjük meg egy fontos szívügyünkkel kapcsolatban, hogy az üzleti világ meetingjeiről már ne is beszéljünk. Ne feledjük: a nyitott ajtót mindig könnyebb kinyitni, és persze igaz, a zörgetőknek egy idő után ajtót nyitnak, de csak akkor, ha megvan még valahol a kulcs.
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.