Ráncba szedve. Negyven felett olyan a nő arca, amilyet megérdemel és amilyet meg tud fizetni
//Mikrodermabrázió. A fiam előbb tanulta meg az ABC-t, mint én ezt a különös kifejezést. A kíméletes szépítészeti eljárást – géppel végzett bőrradírozást – minden magára valamit adó harmincas-negyvenes nő kipróbálta már a környezetemben, és ódákat zengtek róla. Engedtem hát a nyomásnak, elballagtam a kozmetikushoz. Mindjárt komplex kezelést kértem: a mikrodermabrázió mellé egy kis oxigén arcpakolást, zárásként arcvasalást. Biztos vagyok abban, hogy sokan kenik-vágják a témát, én az elsőbálozók izgalmával feküdtem fel az ágyra. Az arcvasalás a mikrodermabráziónál is jobban felvillanyozott. Lelki szemeim előtt megjelent egy gőzölgő vasaló, láttam, ahogy végigsiklik rajtam, és az arcbőrömről eltűnik 41 év.
Azt mondják, negyven felett olyan a nő arca, amilyet megérdemel. (Ilyen alapon nyilván a férfié is.) Manapság leginkább olyan, amilyet meg tud fizetni.
Félünk megöregedni; keserűen méricskéljük az első szarkalábakat, mélyebb ráncokat, siratjuk a tovatűnt hamvasságot, rácsodálkozunk az érett vonásokra, nehéz elfogadni, hogy az idő múlik – időbe telik a megbékélés.
A külső ilyen-olyan beavatkozásokkal alakítható, a változás adhat elégedettséget, de teljesen mást jelent a szép öregség. Ahhoz nem kell kozmetika, csodaszer, plasztikai sebész. Görcsölünk a külsőségeken – mintha szarkalábakkal, ráncokkal nem lennénk értékesek, érdekesek, szerethetők. (És többek szemében talán így is van.) Fel kell tehát venni a harcot, küzdeni kell, nem szabad megöregedni. Igénytelenségre vall negyven, ötven felett annyinak kinézni, amennyit az évszám mutat. És látható, működik az agymosás, eredményes a nyomásgyakorlás – a leggyönyörűbb nők sem engedelmeskednek az időnek, igazán szomorú, hogy ők sem. A közelünkben működik egy plasztikai sebészet, jártamban-keltemben látom a pácienseket. Korrekt társadalmi korrajz. Öreg(edő) nőket ritkán látok bemenni, huszon-harmincasok adják egymásnak a kilincset…
***
Szóval, kipróbáltam a mikrodermabráziót. A kozmetikus gondos munkát végzett, az arcbőröm selymesebb, mint valaha. A ráncaim nem tűntek el. Az oxigén pakolás megpróbált – húsz percet töltöttem fólia alatt, miközben az arcomat csípős (paprikás) massza marta. Erre a férfiak a legritkább esetben vehetők rá, igaz, tőlük nem is várja el senki, sem a szépségipar, sem a média, sem a partnerük, sem önnön maguk. Az arcvasaló ugyan nem vasalt simára, de az érzés miatt nagyon megérte – minden nőnek járna jutalom arcvasalás az életben legalább egyszer. Miközben a kozmetikus a meleg fém ceruzával a fiatalító csodaszérumokat masszírozta az arcbőrömbe, a ráncaimra gondoltam. Mi lesz, ha eltűnnek? Furcsa lenne nélkülük – a helyükön vannak, a sorsvonalaim. Ezzel a mély női megnyugvással ültem át Edinához, és határozottan megkértem, hogy most az egyszer vágja rövidre a hajamat.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média izgalmas világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbáltam magam. 2006-2012 között szakújságíróként tevékenykedtem, szakmai kiadványok és rendezvények létrejöttében közreműködtem.
Néhány éve visszakanyarodtam a segítő hivatáshoz; gyermekvédelmi alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom, prevenciós foglalkozásokat tartok, szakmai érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a szociális kompetenciafejlesztés és a készségfejlesztés áll. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének mesterképzésén az iskolai mentálhigiéné volt a kutatási témám. Okleveles szociális munkás, intézményi kommunikátor, újságíró és kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem.
