Szívem, kenyerem csücske

Gyerekként nagyon szerettem nagyanyám élet-meséit hallgatni. Gyakran mesélt az apámról is, ontotta a történeteket. Ő persze ettől nem mindig volt feldobva, úgy érezhette, hogy felidézett csínytevései rombolják az apai renoméját. A mai napig hálás vagyok ezekért a sztorikért; szigorú apám sokat szelídült a szememben a gyerekkori emlékek által.

Apámnak három bátyja és egy nővére volt. Azt mondják, általában a legkisebb testvér a szülők kedvence, neki már (sok) minden megengedett, persze ez elnagyolt általánosítás. Apámnak – mint a legtöbb testvérnek – ravasz praktikákhoz kellett folyamodnia annak érdekében, hogy neki is mindig jusson a legjavából. Nem egyszerű dolog egyszerre testvériesnek és igazságosnak is lenni. Főleg akkor, ha ételről van szó.

Nagyanyám – barokkos túlzással, mégis őt idézve – jobban szeretett kapálni, mint sütni-főzni, pedig jól ment neki. Apám – bájos, tejfelszőke kisgyerekként – bevezetett egy sajátos önérvényesítő eljárást; úgy gondolta, ha a kiporciózott friss süteményekbe beleharap, onnantól kezdve az már az övé. Tálcányi finomságokat jelölt meg ily módon. Beleharapott mindegyik sütibe, majd – rend a lelke mindennek alapon – visszatette a tálcára a megdézsmált szeleteket.

Nagyanyám azt hitte, használ majd a szép szó, a feddés, dorgálás leszoktatja a gyereket a kóstolgatásról. Akkor telt be a pohár, amikor apám a vendégeknek szánt süteményeket is megjelölgette. Attól kezdve a mamám egy ideig kulcsra zárta az édességeket, és ennek senki sem örült.

Ez a történet mindig eszembe jut, amikor rámjön a dézsmálhatnék. Nagyon szeretem a friss házias kenyeret, különösképpen a ropogós serclit. Miután a klasszikus kenyérnek két vége van, én is kifejlesztettem egy sajátos technikát: körbevagdosom a friss kenyeret, hogy minél több serclit nyerjek ki belőle. Minek szépítsem, rettenetes látvány tud lenni a héjától megfosztott kenyér – nem csoda, hogy ezt a szokásomat kevesen tolerálják a családban. A kisfiam a kivétel egyelőre – ő még nem boldogul a ropogós kenyérhéjjal.

A fiam édesapja – akinek ugyancsak megvan a maga heppje, a lakás bármely pontján képes elhagyni a lerágott almacsutkákat – sokszor ostorozott már kenyérhéj mániám miatt, mert szerinte ugyanúgy önző dolog a héjától megfosztani a kenyeret, mint a süteményekbe beleharapni. Ezzel az állítással nemigen lehet vitatkozni… A múltkor viszont könnyekig meghatott. Két kenyérrel állított haza. Frissen sültek, még ki sem hűltek. Letette a konyhapultra, és azt mondta, az egyik az enyém, kedvemre szétcincálhatom.

Jobban esett ez a kenyér, mint egy virágcsokor. 

 

– Ymon

Nyitókép: Marta Dzedyshko/Pexels

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

3 × öt =

hirdetés