50 éves lettem. Apa vagyok, férj vagyok. Születésnapi ajándék önmagamnak
50 éves lettem. Apa vagyok, férj vagyok, és leltároztam, szanáltam. Most összebatyuzom, és masnival átkötve magamnak ajándékozom a felismeréseimet.
Hogy hiányzott belőlem a magamnak való megbocsátás képessége. Mások hibáin, hibázásain annyival könnyebben túlléptem, de a sajátom évtizedekre ott tudott rekedni a szégyen polcon. Felnőtt életem legmeghatározóbb évtizedeire…
Nem tudtam megtalálni magamban az érzelmi melegséget, csak az értelmi bölcsességet. Emiatt megfeszültem, mint egy húr – a nyakamtól a sarkam csücskéig húzott, fájt a testem. Hisz két irányba nem tudott menni egyszerre.
Ez volt gyerekkorom óta. Magamra kényszerítettem a világba igazodást, de nem a belső erőim által, hanem a külső elvárásoknak való megfeleléssel. Ez (szerencsémre) persze soha nem sikerült jól, így kaptam érzelmi töréseket, fizikai betegségeket és gondolati erőket, amelyek lökdöstek afelé, hogy mi is a baj velem? Pedig nem volt baj!
Meg kellett tanulnom, hogy úgy szabad csak alkalmazkodnom a világhoz, hogy közben a világ is elfogadjon engem olyannak, amilyen vagyok: érzékenynek, elesettnek, szeretetre éhesnek. És szeretetet, törődést, figyelmet adónak.
Meg kellett tanulnom, hogyha megnyitom a belsőmet, és mégis rideg válaszokat kapok, akkor se adjam fel. Ne térjek vissza ahhoz a régi mintához, amikor az egész lelkem rabruhában mozgott.
A meztelenség a lélek természetes állapota.
Elkezdtem megnézni a lelkemet, hogy milyen, amikor meztelen.
Megnéztem, hogy mi volt bennem eldöntve. Tudtam-e egészen biztosan, hogy hogy akartam élni? Éreztem-e, tudtam-e, hogy mit kell a markom szorításából kiengedni?
Mostanra elfogadom, hogy nincs azzal semmi baj, ha indulatok vannak bennem. Emberből vagyok, tehát normális, ha nem mosolyogva megyek végig a nehéz szakaszokon. Ja, hogy sok a nehéz szakasz? Igen, sokszor rettenetesen unom, elcsigáz, de akkor is kell tovább mennem. És bevallom, hogy ez nem mindig feltétlen öröm. Nem attól vagyok érett, és bölcs, ha megtagadom azt ami bennem van, hanem attól, hogy tudom kezelni.
És azzal sincs baj, ha ezt időnként kirakom, vagy átrakom másra. Vannak olyanok körülöttem, akik bírják. Őket hívom segítőknek, és barátoknak. És ez cseppet sem szánalmas szerintem, csak nehéz. Elég, ha ezt elismerem…
Nyitókép: jarmoluk Pixabay
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
