„Tizennyolc évesen az egész gyerekkoromat elengedtem.” Heni üzenete a szülők nélkül felnövő sorstársaknak: van kiút!
Évente ötezer gyerek kerül állami gondoskodásba: általában traumatizált állapotban, hiszen kiemelték őket a családjukból, amelynek tagjai esetleg még bántalmazták is őket. Az SOS Gyermekfalvak Battonyán, Kecskeméten, Orosházán és Kőszegen, illetve a nevelőszülők saját otthonaiban összesen négyszáz gyereknek nyújt szerető hátteret, pszichológiai támogatással. A nevelőszülőség intézménye régóta létező megoldás Magyarországon, az állami gondozott gyerekek így családszerű formában élhetnek intézet helyett.
Az intézetben, vagy akár nevelőszülőknél felnőtt gyerekek nagyon nehezen birkóznak meg a múltjukkal, de Heninek sikerült, ő a Hogyan lehet túlélni, ha elveszíted a szüleidet? című kampányban mesélt korábban a gyerekkoráról. Szülei alkoholbetegek voltak, ráadásul az első nevelőszülei is bántalmazták. Az öntudatos kislány azonban szóvá tette és kijárta a gyámügynél, hogy új helyre kerüljön a húgával. Később kortársai bántották, mégis képes volt talpra állni: 33 éves korára elért mindent, amit szeretett volna.
A képen Heni látható
Honnan volt ennyi erő benned, hogy hatévesen kiálltál magatokért? A bántalmazottak, pláne a nevelőszülőknél vagy intézetben nevelkedett gyerekek nehezen állnak ki magukért, részint nem is bíznak a felnőttekben, részint azt gondolják, megérdemlik a büntetést. Számukra ez természetes, mert nem tapasztaltak addig másféle bánásmódot.
Valóban nem szoktak szólni ilyen esetben a gyerekek, én is furcsállom az egészet, felnőtt fejjel visszagondolva. Ott gumiszíjjal vertek minket, és nagyon igazságtalanok voltak, olyanokkal vádoltak, amiket nem követtünk el. Erre az iskola is rátett egy lapáttal, például egy tanár azt állította, elloptam a tollát, azért is kaptam.
Hihetetlen, hogy egy tanár ennyire érzéketlen legyen egy ilyen hátterű, hatéves gyerekkel szemben…
Azért nem volt mindenki ilyen. Például a szomszéd, Kati néni gondolkodott is azon, hogy örökbe fogad minket. Pár éve meglátogattam, ő is emlékezett erre a toll-ügyre, meg másra is, hogy már reggel hatkor fent voltam a meggyfán és szedtem a meggyet, hogy a négyéves húgomat szerették, engem pedig kezdettől fogva nem. Az is lehet, a gyámügy kérdezett rá a foltokra, mert azért a gumiszíjnak van nyoma, és meg pusztán csak válaszoltam. A saját, hétéves kisfiam is elmondja, ha rákérdezek valamire. Lehet, ez történt, és nem kellett annyira kiállnom magamért. Végül csak fél évet voltunk ott.
Iskolai bántalmazásban is volt részed később, ezek után hogyan tudtál megbízni az emberekben, hogyan tudtad leküzdeni a rossz tapasztalatokat?
A gyermekfaluban tényleg segítettek. Nyolc éves koromban kerültem oda, és ott mindenki, nemcsak a nevelőanyám, az irodisták, a sofőr, a kertész is nagyon kedvesek voltak, mindig lehetett rájuk számítani. Pedig amikor én odakerültem, már tényleg nem bíztam senkiben, hiszen korábban apuék is bántottak. Később olvastam részletesen a gyámügyi papírokban, hogy megvertek, mert háromévesen bepisiltem és alig bírtam menni. Ez a sok rossz tapasztalat akkor tetőzött, amikor bekerültünk a faluba, nagyon-nagyon rossz voltam akkor, sokszor elszöktem, nem fogadtam szót. A faluvezető felesége mindig felhívott ilyenkor beszélgetni, és ez sokat segített. Az volt a természetemben a szerencsés, hogy nagyon szerettem a felnőttekkel beszélgetni, és valószínűleg azok a gondolatok, amiket megosztottak velem, valahogy helyreráztak. Nagyon megértőek voltak, nem büntettek, nem fenyegettek.
A testvéreddel bizonyára nagyon jó kapcsolatod van.
Valóban így van, nem is tudom, hogyan maradtunk életben, mert a papírok szerint napközben egyedül voltunk hagyva. Először egyévesen kerültem intézetbe, de aztán a szüleim újra magukhoz vettek, amikor megszületett a húgom, aki két évvel fiatalabb volt, mint én. Azután anyámat hét hónapig nem találta senki, apám volt velünk egyedül, és ő napközben elment dolgozni. Én három, a húgom egyéves volt, még pelenkás, otthon meg csak pottyantós vécé. A leírás szerint kiabáltunk, üvöltöztünk, a szomszédok dobáltak át nekünk a kertbe enni- és innivalót. Kétgyerekes anyaként el sem tudom képzelni, hogy maradtunk életben és hogyan nem lett semmi bajunk. Bután hangzik, de annyira szeretném, ha lenne valami videófelvétel vagy bármi, amin visszanézhetném azt az időszakot. Szóval a húgommal ma is nagyon jóban vagyunk, az unokatestvérek is imádják egymást, neki három gyereke van. Összesen heten vagyunk testvérek.
Heni babakorában
A többiekkel mi lett?
Kettőt felnevelt anyám, a két legkisebbet. Igazából úgy néz ki, hogy öt lányt eldobott, aztán született egy fiú, a hatodik, őt megtartotta. Később lett még egy lány, és talán hülyén nézett volna ki, ha őt megint beadja intézetbe, vagy nem tudom, miért, de őt is felnevelte. Pedig őt nem szerette, és borzasztó körülmények között tartották mindkét gyereket. Egyszer jártam anyámnál, felnőttként, amikor várandós voltam a nagyfiammal. Írtam is a szekszárdi gyámügynek egy névtelen levelet, hogy nézzenek utánuk, de nem foglalkoztak vele. A maradék három, középső lány Tamásiban nevelkedett, nekik jó nevelőanyukájuk, jó soruk volt, velük is tartjuk a kapcsolatot. Ők egy apától voltak, mi meg egy másiktól. Nem tudjuk, hogy az öcsém kitől van. A legkisebb húgom egy negyedik apától született.
Az apáddal sosem akartad felvenni a kapcsolatot?
Nem, féltem, le volt írva, hogy bánt velünk. Később mégis megbántam, mert amikor meghalt, és megnéztük a házat, a szomszéd néni azt mesélte, rengeteget emlegetett minket, nagyon hiányoztunk neki. Bármit is tett velünk korábban, ez megérintett engem. Alkoholisták voltak, verték egymást és minket is, voltak elvonón többször is, de nem sikerült leszokniuk. Fiatalon halt meg.
Említetted az iskolai bántalmazást a videóban. A tanárok nem segítettek?
Nem. Néha sírtam otthon, a nevelőanyámnál, de szerencsére hamar elengedtem ezeket. Csak általános iskolában volt jellemző, szakközépben már nem, és én ennek nagyon örültem. Nem foglalkoztam vele, mi volt régen. Amikor 18 éves lettem, az egész gyerekkoromat elengedtem. Lezártam, felnőttem, örültem, hogy végre a magam ura vagyok, a magam útját járom.
Jellemzően az így nevelkedett emberek kötődési problémákkal is küzdenek, ritka körükben az olyan hosszú házasság, mint a te tizenöt éves kapcsolatod a gyerekeid apjával.
Igen, és látom azokat, akikkel együtt nevelkedtem, hogy ötvenből maximum tíznek van családja és normális élete. Sokan hajléktalanok, van, aki túladagolásban halt meg, más eljátszotta a pénzt, amit kaptunk, sokan elváltak és most egyedül küszködnek a gyerekkel, mert szülői és egyéb háttér nélkül nagyon nehéz egyedülálló anyának lenni.
Nagyon fiatalon, 19 évesen estél teherbe. Nem aggódtál, hogy korai, tekintve a saját gyerekkorodat?
Nem. Igazából ez menekülés is volt. A fiaim apukájával a szakközépiskolában találkoztunk. Leérettségiztem, varrónői képesítést szereztem. Jó nevelőanyám volt, de talán bennem is megvolt az a mérhetetlen szeretetéhség, ami a szülő nélküli gyerekekre jellemző. Még manapság is nagyon hiányzik a fizikai érintés, az ölelés, a szeretet megnyilvánulása, ezt sokszor kérem a szeretteimtől. Szóval menekülés volt az első gyerek, de közben mégis megtaláltam a másik felem. Jó volt, hogy valakivel együtt kezdhettem el a felnőtt életem, hogy volt valaki mellettem. Pedig voltak nehézségeink, mert nagyon sokáig anyósoméknál laktunk. Nem tudtunk elköltözni, és azért az egy elég kiszolgáltatott helyzet volt. De most megint olyanok vagyunk, mint a friss szerelmesek. Valahogy mi idővel egyre jobban szerettük egymást. Mások fordítva szokták. A nagyfiúnk tizennégy éves, a kicsi nyolc.
Jó anya tudtál lenni, pedig alig volt megfelelő mintád ehhez…
Ennek én is örülök, megfogadtam, hogy bárhogy is alakul az életem, a gyerekeimet nem adom.
Mit üzennél az állami gondozásban nevelkedő gyerekeknek?
Azt, hogy ne éljenek a múltban! Nagyon nehéz, de próbálják meg elengedni, és használják ki, ha jó helyre kerültek. Mindenképp tanuljanak, legyen szakmájuk, akkor el tudják kezdeni az életüket. Rengeteg olyan állami gondozott van, aki nem járta ki az iskolát, és ők bajban is vannak. Keressenek egy felnőttet, akiben megbíznak, és neki mondják el a gondjaikat. Ez nekem is nehéz volt sokáig. Ha bántottak, csúfoltak minket, nem mertük elmondani, mert azt gondoltuk, nem hisznek nekünk. De így csak halmozódnak a problémák, mígnem egyszer csak robbannak, és olyankor szoktak a gyerekek elszökni, vagy még rosszabbat tesznek magukkal. Remélem, mindenki körül van egy-két olyan ember, aki megérti. A gyermekfaluban kivételezett helyzetben voltunk, hiszen ott családok élnek. Egy intézetben borzalmas állapotok is uralkodhatnak. Sok gyerek úgy érzi, nem ér annyit, mint a normális családban felnőtt gyerekek, azt gondolja, neki se apja, se anyja, ugyan, mi lehetne belőle. Azt üzenem, törekedjenek a jövőre, a boldog, felnőtt életükre. Higgyék el azt, hogy a boldogságuk csak rajtuk múlik. Ha úgy állnak hozzá, hogy én igenis megmutatom, vagyok valaki, igenis, én irányítom az életem, akkor az úgy is lesz! Ez csak rajtuk múlik.
Nyitókép: DarkWorkX, Pixabay
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
