Tündérmese kis szépséghibával

Tündérmese kis szépséghibával – egy méhnyakrákos lány négy éve. 

Mittelholcz Dóra

Ha boldog véget nem is, de stabil, gyógyult állapotot, emberhez méltó életet mindenképpen remélne az olvasó, miközben beavatást nyer Dóra életének utóbbi éveibe. Mire a könyv végére érek, utolérnek a kétségek, de hessegetem a vészjósló gondolatokat. Az utolsó fejezeteken már érződik, hogy fáradt a szerző – kevésbé összeszedett, nem megy bele a részletekbe, de igyekszik a kronológiát végigvinni. Hepiend nincs, a hogyan tovább teljesen homályos. Dóra csatája még tart, de egy dolog már eldőlt: ő élni akar, és ezért bármit hajlandó megtenni. Nem adjuk fel…küzdünk tovább! Igyekszünk hinni, hogy van még benne erő, hogy van remény…

A könyvpremier napján készült videó megörökíti a pillanatot, amikor Dóra először veszi a kezébe a könyvet. Megsimogatja a borítót. Pityereg, mesél – nehéz volt az utolsó hónap, a befejezés. Úgy csinálja végig a bemutatót, hogy nem tud kikelni az ágyból, a lábai nem bírják el – hordágyon viszik a rendezvény helyszínére. Ágyból beszél a közönséghez.

Aztán, pár héttel később jönnek a szalagcímek: meghalt Mittelholcz Dóra.

A sors kegyetlenül (jól) tud időzíteni.

Ez a könyv nem egy tipikus történet a rákról, nem megható, szívbe markoló vagy lírai.

Ha magunkról van szó, hajlamosak vagyunk szemellenzőt viselni. Ezernyi információs csatornán özönlenek ránk a hírek betegségekről, katasztrófákról, halálesetekről, s mivel annyira töményen jönnek, természetes önvédelemnek is tekinthető, hogy igyekszünk hárítani, mondván, velünk ez nem történhet meg. Dóra is így gondolta. Fiatal volt, szép, eszes, életigenlő. Az utolsó négy éve mégis a küzdelemről, a fizikai fájdalmakról, lemondások, beletörődések sorozatáról szólt. Drámai küzdelmeket vívott, de (talán a végsőkig) képes volt újragondolni, újratervezni az életet, mindig az aktuális állapotának megfelelően. Aki már átélt hasonlót, tudja, hogy súlyos betegen minden átértékelődik. Ha elveszítjük, mindennél fontosabbnak tartjuk az egészséget. Ha egészségesek vagyunk, az valahogy természetes…

Dóra könyve nem finomkodó – nevén nevezi a dolgokat. Leírja azt is, kitől kapta el az esetében méhnyakrákot okozó, a leggyakrabban szexuális úton terjedő HPV vírust. Vajon hogyan képes együtt élni a férfi azzal a tudattal, hogy – partnereit megvezetve, párhuzamos kapcsolatot fenntartva – két nőt is megfertőzött? Bocsánatot kérni Dórától nem volt képes. Némelyek szerint ez a rész nem való a kötetbe, pedig nagyon is fontos mozzanat. Dóra ebben sem vádló, csupán tényszerű.

Azt is tárgyszerűen meséli el, miként vált meg tőle két munkaadója. Javában küzdött a betegséggel, amikor a népszerű online női magazin rovatvezetőjeként dolgozott. Műtét előtt állt, s mielőtt befeküdt a kórházba, előre összeállította a cikkeket. Csakhogy addigra a munkáltató gondoskodott új rovatvezetőről, csak elfelejtette erről Dórát értesíteni. Később egy másik munkaadója sem volt képes tisztességesen intézni a felmondást, egy kollégától tudta meg, hogy lapátra került.

Dóra a kórházi körülményekről sem fest idilli képet. Elvileg minden betegnek joga van az emberhez méltó bánásmódhoz – a gyakorlat sajnos más. Van, hogy a betegtársakból is kikopik a jóindulat.

hirdetés ▼

hirdetés ▲

Részletek a könyvből

Ha valakinek sugárkezelésre vagy kemoterápiára kell járnia, én mindenképpen azt javaslom, hogy vigyen valamit, amivel el tudja foglalni magát a várakozás idejére: zenét, olvasnivalót. Nem tanácsos ugyanis azt hallgatni, amit a betegek beszélnek – számomra ez volt a legmegterhelőbb élmény az egészben. (…) Állandóan panaszkodnak… (…) azt hajtogatják, hogy úgysem gyógyulunk meg. Tök mindegy, mit mondanak, hiszen minden eset egyedi, minden betegség lefolyása teljesen más. (…) Épp hárman voltunk kemoterápián, vártuk, hogy lefolyjon az adagunk. Az idősebb nő megkérdezte tőlem, először van-e ilyen kezelésem. Miután válaszoltam neki, hogy igen, azt mondta: 

– Nem baj, fog még maga idejönni, fog ez még problémát okozni! Én már harmadszor csinálom végig.

Annyira meglepődtem, hogy sírva fakadtam. Nem is értettem, ezt miért kellett.

***

Aznap egy olyan nővér érkezett, akit még korábban nem láttam. (…) Reggel odajött az ágyamhoz, elvette tőlem az innivalókat, amiket addig ittam – ízesített, palackos ásványvizek -, és letett az éjjeliszekrényre egy kancsó teát. Hiába kértem, hogy hadd igyam a vizeket, amiket a korábbi napokban már engedélyeztek, közölte, hogy nem, ezt a teát kell innom, mert ez cukros, és erre van szükségem. 

Nos, a cukros teám minden volt, csak édes nem. De ez volt vele a kisebb probléma, a súlya sokkal komolyabb gondot okozott. Az iskolai menzákról is ismert agyagkancsó magában is megvan egy kiló. Friss műtétesnek maximum másfél kilót engednek emelgetni az orvosok, ebben pedig még tea is volt. (…) sehogy sem tudtam tölteni magamnak, ezért megkértem a nővéreket, hogy segítsenek. A fiatal tanuló el is indult, azonban kedves szőke kolléganője rászólt, hogy maradjon. Én köhögve, fájva, csodálkozva figyeltem, hogy mi történik. A hölgy nyugodtan üldögélt még egy kicsit, nézte, ahogy szenvedek. Aztán felállt, tett egy kört, és nagy kegyesen odalépett mellém.

– Mit akar? – kérdezte.

Köpni-nyelni nem tudtam. (…) a sírás kerülgetett. Nagy nehezen kinyögtem, hogy egy csésze teát szeretnék, közben még mindig nem csillapodott a köhögőroham. Erre megkérdezte:

– Miért nem tudja magának elvenni?

(…) Kelletlenül a kezembe adott egy csésze teát, de közben azért még hozzátette:

– Mi azt érezzük, hogy maga nem akar innen kimenni.

Nem hittem a fülemnek. Soha nem éreztem még ennyire megalázva magam. Mit lehet erre mondani? 

***

…először találkoztam az új osztályos rezidenssel. Fiatal férfi volt, a húszas éveiben járhatott. Amikor leültem mellé, hogy felvegye az adataimat, megjegyezte:

– Én már elég jól ismerem ám magát! Igaz, még nem találkoztunk, de már sokat hallottam önről. Itt az osztályon mindenki ismeri, a legendás betegek csoportjába tartozik.

– Legendás betegek? – kérdeztem vissza.

– Igen. Ön, XY és YZ.

Mondott két nevet, az egyiket még ismertem is.

– Ó, és ő hogy van? – kérdeztem.

– Meghalt – felelte könnyedén a doki, mintha azt mondta volna: finom a piros mogyorós csoki. 

Körülbelül úgy éreztem magam, mint akit arcon csaptak egy kalapáccsal. Nem akartam elhinni (…), hogy az orvos képes volt így bejelenteni.

Hogy én is a legendás csoportba tartozom? Számomra ebből egyértelmű lett, hogy ezek olyan betegek, akikkel van valami bonyodalom, akiknek nem feltétlenül jósolnak sok jövőt.

***

Azt éreztem, a következőt, aki azt mondja, hogy minden agyban dől el, pofán fogom verni. Én egész végig hittem, hogy meggyógyulok. Mindig úgy álltam hozzá, ezért vállaltam minden műtétet, szenvedést. (…) Hiszen szeretek élni! Imádom a pörgést: a kirándulást, az utazást, a színházba, moziba járást, a közös főzéseket, a társasjátékozást, az olvasást, mindent.

Kiadói ajánló

Ez a könyv egy 33 éves lány igaz története, aki immár negyedik éve küzd a méhnyakrákkal. Egy valódi, hús-vér ember vallomása az élet olyan kérdéseiről, amikről nem szoktunk beszélni. Szükségletekről, szexről, szenvedésről és vidám pillanatokról, feladásról és talpra állásról. Arról, hogyan lehet akár két sztómával is teljes életet élni, hogy miért fontos a testünk ismerete és az önvizsgálat, vagy hogy mivel segítheti és mivel nehezítheti a környezet egy rákos beteg életét.

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.