Valcer
Valaki veszettül nyomja a csengőt. Anyám fölkel mellőlem, nem kapcsolja föl a villanyt, hallom a pongyola suhanását. Oldalra fordulok, a szemem nyitva, lábujjaim közül kicsúszik a hűvös ruhadarab, amit elalvás előtt szoktam gyűrögetni. Lapítok, fülelek, a bejárati ajtó felől darabos férfihang, esdeklő, sunyi, hogy „elhúzódott az értekezlet”, koccintottak is egyet, „tessék csak lefektetni, nem lesz baj”.
„Róóózsalevééél, felkap a szééél”, ez a hang apámé. Sárdy János. „Ne kiabálj, fölébreszted a gyerekeket”, hurrog anyám, és félni kezdek. Nem tudom mitől, csak félek, a szívverésem lassan kitölti a szobát, az utcát, ahol rendőrök sétálnak a szitáló ködben.
„Ki az, Mariska?”, hallom nagyanyám szobája felől. „Aludj csak, mama, majd én elintézem”. A mama azonban már a konyhába csosszant, álmosan hunyorít, démonokat keres. Apám a konyhaasztal mellett ül, inge kigombolva, feje békésen ringatózik, ám váratlanul nagyanyámra fókuszál. „Szabad egy táncra, mama?”
Erre már én is fölülök, az ajtó résénél suhanó párt látok, nagyanyám pongyolában, kecses tartással, fennkölten lépdel, akkurátusan ügyelve a forgások pontos kivitelezésére. Hófehér haját néha kínos pedantériával hátrasimítja. Ilyenkor a ligetfalui bálokra gondol, Ida nénémre, a holicsi házra, ahol egy fahídról lehetett papírcsónakokat eregetni a patakba.
Apám hirtelen más dallamba kezd: „Tündérkirálynő légy a párom, szállj el, szállj el pilleszárnyon…” Karját az idős lady derekára szorítja, könnyedén emelinti, talán a Holdra készülnek. Anyám a szemét eltakarva nevet. Bejön hozzánk, betakar, „apád megbolondult”, súgja az arcomba. Megnyugodva összemosolygunk.
Nemsokára lecsendesednek a táncosok. Nagyanyám szorosra húzza a pongyola kötőjét, „fektesd le”, mondja anyámnak, „nehogy valami baj legyen holnap a hivatalban.” „Segítsd lehúzni a nadrágját”, hallom anyám csendes kérlelését. Nadrágszíj koppan a parkettán, pantalló landol, hideg, fehér lábszárakat lendítünk zoknistól az ágyra. Különös, rossz érzésem támad ettől a mozdulattól. Közelebb hajolok apámhoz, tenyeremet próbaképpen a szájához tartom. Érzem a megnyugtató, egyenletes ritmusban kiáradó meleget.
Pár nap múlva fürödni megyünk a Rábára, ahol álmodni szoktak a halak. Próbálom faggatni őket, csend van, prüszkölve jövök elő a víz alól, apám a parton áll. Integet, hogy ideje kijönnöm, még megfázom. Visszaintegetek. Vigyáz rám.
A novella Fodor Sándor: Stég c. könyvében jelent meg
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
