Virrasztó édesanyák

Sosem kergettem illúziókat arról, hogy az anyaság egyszerű. Annyit biztosra tudtam, hogy miután hazahozzuk őket, nem annyiból áll majd az egész, hogy a fiammal zöld mezőn gurítjuk a labdát, és hogy két tökéletes copfba fonom a lányom haját. Készültem arra, hogy fejből tudnom kell majd a kedvenc meséjük minden szavát, és virtuóz módon fogom előrántani bármikor a hőmérőt az éjszaka közepén.

Az, hogy szülésznő voltam, és éveken át kórházban dolgoztam – tud némi fegyelmezett mázt kenni rám, de amikor a gyerekeimmel baj van, összezsugorodik a szívem, és aggódássá szűkül a világegyetem. Amikor róluk van szó, a zsigereimben érzem a bánatukat, a szorongásaikat, és a szívembe hatoló éles szúrást, amikor valaki fájdalmat okoz nekik. Az értük való aggódás biológiai parancs. Olyan, mint a levegővétel.

Húsz hetes volt a kis fiam, mikor szüksége volt egy altatásban végzett vizsgálatra. Kanült kapott a pindurka kézfejébe; rágta, csócsálta szegény az egész ragtapaszos miskulanciát – és sírt, mert fájt neki, sírt, mert nem értette, és én is sírtam vele, mert szinte semmi mást nem tudtam tenni érte. Akkor Simont a karomban altatták el. Majdnem elejtettem a tónustalan, apró kis testét, annyira felkészületlenül ért, ahogy két pillanaton belül az eszméletlenségbe zuhant. Őt elragadta az álom és az orvosok, engem pedig leterített a tehetetlenség.

Simonnal is, Mankával is töltöttem már kórházban időt.

Minél kisebbek, annál nehezebb. Nem értik a fájdalmat, a rosszullétet, az orvosozást, a bezártságot, a rémülettől síró idegen kis szobatársakat. És velük együtt végtelen kiszolgáltatottságban vagyok én is, amikor belenézek a láztól megtört kis szemükbe, hallgatom a rosszulléttől gyenge nyüszögésüket… Látom, ahogy görbült a szájuk, vagy tágul a szemük, mert „most mi jön?”, csimpaszkodnak a nyakamba, de a beavatkozástól én sem tudom megvédeni őket. „Ne bántsd, ne bántsd, fááááj” – zokognak az orvos arcába, és a könnyeim a fejük tetejére potyognak.

Hosszú egy kórházi nap, és hiába jön az éjszaka, az osztályon sosincs csend igazán. A beteg gyerekek és az apró babák sírnak. Az anyák pedig virrasztanak.  És suttogva beszélgetnek a folyosón lámpaoltás után:

Hogy Máté talán már jobban van. Ma tízszer hányt, de a legutóbbi adag anyatej már benne maradt.
Hogy Gergő anyukája kiszaladna tusolni, őrizze valaki az alvó kis fiát, nehogy leguruljon az ágyról.
Hogy Tomi a gégemetszése után 3 hónappal kezdi újra megtalálni a hangját.
Hogy Csenge anyuja ma semmit nem evett, mert a kicsi lány álló nap nem hagyta letenni magát, és épp ma 1 éves.
Hogy bejöttek a bohócdoktorok, és az milyen jó móka volt a szülőknek – még akkor is, ha a kicsik a szeppenéstől elő sem bújtak a paplan alól.
Hogy Marci 24 hétre született, de ma már levették a gépről, és végre önállóan lélegzik, és úgy tűnik, minden rendben lesz vele…

Az anyák virrasztanak. Őrzik a gyerekeik álmát.
És nap, mint nap olyan hőstetteket visznek végbe, amire sosem gondoltak volna.

Nyitókép: Polina Tankilevitch/Pexels

Bíró Rita

1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.

Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.