7 mondat, ami segít, hogy jobban legyünk a bőrünkben! Önreflexiós gyakorlat
Vegyünk néhány gondolatot, melyek nincsenek befejezve, ragadjunk tollat és tegyük teljessé saját véleményünk szerint a következő sorokat. Arra hívok mindenkit, hogy bár ezek elég húsba vágó mondatok, de mivel mindenki saját magának írja, nyugodtan legyen őszinte. Ha önmagunkkal nem merünk őszinték lenni, a változás lehetőségét mérhetetlen távolságba száműzzük.
Megjegyzés: A mondatoknál ne csak egy, hanem négy-öt, vagy akár annál több befejezést tegyünk, úgy teljesebb képet kapunk majd a válaszok elemzése során.
1. „Büszke vagyok arra a napra, amikor…”
2. „Akkor érzem, hogy fontos vagyok, ha…” / „Abból érzem, hogy fontos vagyok, hogy…”
3. „Értékes ember vagyok, mert…” / „Hasznos ember vagyok, ugyanis…”
4. „Az idő a következő tevékenységeim során repül:”
5. „Jó szakember vagyok, mert…”.
6. „Ha a … tulajdonságomra gondolok, örülök/hálát érzek/bosszankodom, mert…”
7. „Hiszek abban, hogy…” (Nem vallási értelemben.)
Lábjegyzetként jegyezzük meg, nagyon izgalmas, melyik mondatnál történt elakadás, és miért? Vajon arra a mondatra miért nem jönnek a válaszok és a befejezések, vagy mi lehet az oka, hogy egyetlen választ tudtam csak kisajtolni magamból, pedig máskor csak úgy zúdulnak belőlem a szavak. Ha készen vagyunk, olvassuk át válaszainkat újra és újra. Milyen hangulatúak ezek a válaszok? Mennyire mertem vajon pozitív lenni, vagy mennyire nem sikerült annak maradnom? Hol voltak a gátak, elakadások, és melyiknél ment nagyon gördülékenyen a mondatbefejezés?
„Büszke vagyok arra a napra, amikor…”
Milyen a büszkeséget egyáltalán átélni? Milyen is az az érzés egész pontosan, amikor én büszke vagyok? Mit értünk ezen? Mit tapasztalok magamban, körülöttem, ha büszkének érzem magam? Hogy írnám le más szavakkal?
Érzéseket sajnos nem tudunk önhatalmúlag generálni magunkban, ez nem lehetséges. Például elhatározhatom, hogy elmegyek kedvenc cukrászdámba egy kiváló Sacher-szeletre, de, hogy ott valóban örülni fogok-e, az csak akkor és ott, abban a pillanatban derül majd ki. Mi a helyzet azonban ennél a kérdésnél, amikor a büszkeségeim felsorolását kísérlem meg? Elő tudok-e cincálni a mélyből egy olyan emléket, ami szinte bizonyosan hozza magával a vele kapcsolatos büszkeségérzésemet? A válasz meglepően sokszor igen lehet. Vagyis felhívom-e saját figyelmem a korábban megtapasztalt, de már majd elfeledett fontos emlékeimre? Mert ha erre képes vagyok, és mindeközben életem egy nehéz életszakaszba ért, akkor ezen büszkeségek megtarthatják önértékelésem, önbecsülésem, vagyis önmagam. Ez sokkal jobb attitűd, mint amikor a gödör mélypontján korábbi életszakaszok sérelmeit, tüskéit kezdjük el felidézni.
„Akkor érzem, hogy fontos vagyok, amikor…”
Ha ez történetesen tevékenység, vagy valamilyen cselekvés, akkor milyen gyakran élhetem meg azt, hogy fontos vagyok? Naponta? Hetente? Havonta? Ritkábban? Vajon tudom-e ezt a gyakoriságot növelni? Elvégre nincs is annál felemelőbb, mikor elönt az érzés és a hozzá kapcsolódó gondolat, van értelme, jelentősége, súlya és fontossága annak, amiben most vagyok, amit teszek vagy cselekszem.
„Értékes ember vagyok, mert…” vagy „Hasznos ember vagyok, ugyanis…”
Izgalmas, hogy az értékes szóra vagy a hasznos szóra esik a választásunk. És hogy mi a különbség? Nem filozófiai vagy elméleti szempontból, hanem a saját véleményünk szerint. Értékes vagy hasznos, melyiket tartjuk a fontosabbnak? Értékes akarok lenni, vagy hasznos akarok lenni a környezetemnek, a társadalomnak, a hazámnak, a Jóistennek vagy netán önmagamnak?
Ha lenne előttünk két gomb, és csak az egyik gombot lehetne megnyomni. A) Hasznos vagyok. B) Értékes vagyok. Vajon melyiket nyomnám meg? És kérdezzünk meg még valamit: neveltetésünkből melyik fakad? Déd- és nagyszüleink, szüleink, tanáraink mit mondanának választásunkról?
Menjünk még ennél is tovább! Ki tudna-e bármelyikünk olyat mondani: „Akármit teszek, vagy nem teszek, bármi történjék is, egy értékes ember vagyok, még akkor is, ha hibázom.”? Vagyis lehet-e hibázni? Megengedhetem-e a hibázást? „Igen. Hogyne. Persze.” Jön a válasz sokunkban, hiszen a racionális, gondolkodó énünk aktív és be van kapcsolva, de mi van a másik oldallal? Amikor tényleg hibázom, van-e bűntudatom? És kikezdem-e saját magamat belülről? Sajnos látjuk, ez sokszor azoknál is megtörténik, akik az imént kardoskodtak a hibázási lehetőség mellett.
Hol van, hol lesz, hol legyen az a határ, hogy hibázhatok, de önmagam értékességét ettől még nem kezdem megkérdőjelezni és kétségbe vonni.
„Az idő a következő tevékenységeim során repül:…”
Az idő szövetséges, vagy ellenség? Mindkettő. Az idő elvégre maga az élet. Ahogy Bejamin Franklin mondta egykor: „Szeretik az életet, akkor ne vesztesség az időmet, mert az élet időből áll.” Mégis, mikor van az, amikor mintha nyúznának, úgy telik el egy óra? És mikor suhan el röpke pillanatként az egész délután?
Hozzuk be az önbeteljesítő gondolatok világát. Milyen elvárással vagyok a saját napom felé? Ha bal lábbal kelek föl, és azt érzem, hogy ez egy botrányos nap lesz, akkor sok esetben valóban az is. Ha a hétfőt egy gyűlölt hétkezdő napnak tekintem, szinte semmi nem menthet meg, hogy valóban hétről hétre azzá is legyen. Vigyázzunk a társított szavakkal! Az utált hétfő helyett javaslom a hihetetlen, vagy hatékony hétfő elnevezést, meglepően tapasztaljuk majd, hogy könnyebb kikelni így még az ágyból is. A negatív szavak elől ugyanis menekülnénk, a kihívással teliek ellenben cselekvésre sarkallnak.
„Jó szakember vagyok, mert…”
Eredményeket írtak le? Vagy készségeket, képességeket, amikkel rendelkeznek? Milyen bizonyítékai vannak szakmaiságunknak? Hogyha ugyanezt megkérdezném a családjuktól, vagy a régi főnöküktől, vagy jelenlegi kollégáiktól, akkor egyezne a két lista? Vagy miben egyezne és miben nem?
Aki kellőképp bátor, meg is kérdezheti. Nem áll semmiből. „Drágám, te hogy fejeznéd be ezt a mondatot rám vonatkozólag?” Akár az egész listát odaadhatja fiának, lányának, kis unokának, férjnek vagy bárkinek környezetében. Önmagában az is érdekfeszítő, ki miként fogadja a kérésünket. Kapnánk vajon érdemi választ?
„Ha a … tulajdonságomra gondolok, örülök/hálát érzek/bosszankodom, mert…”
Melyik tulajdonságom villant be elsőként? És a negatív jellemzőink? Vajon életünkben mikor köszönhettünk negatív tulajdonságunknak valami pozitív eseményt, fejleményt, kimenetelt? Ha például valaki makacsnak ismeri önmagát, pozitív következménye is lehet ennek az önfejűségnek? Minden bizonnyal. Bármilyen negatív tulajdonság hangozna is el, át lehet keretezni olyan módon, ami az erősségünk lesz vagy lehet kellő odafigyeléssel egy másik helyzetben. Éljünk az átkeretezés műfajával.
„Hiszek abban, hogy…”
A 7 mondat közül ez adta a legnagyobb mozgásteret a lehetséges válaszok sorában. Mindenképpen érdemes kimondani alapvetéseinket az életről, magunkról, a külvilágról, külső-belső életfelfogásunkról. Tehát kinek mi is a credója, vagyis hitvallása? Akár családilag, akár szakmailag, mit gondol az életről? Megvannak a miértjeink? A valódi kérdés elvégre, amikor beleszületünk az életbe, miért létezünk egyáltalán? Mi végre is ez az egész? „Tenni a dolgunk. Nyomott hagyni. Boldognak lenni. Utódokat felnevelni stb.”- mondják sokan, de ezek az ő válaszaik.
Megvan-e a sajátunk? Mellesleg a credónkat valamiért fogalmazzuk meg, vagy valamivel szemben? Nagyon sokszor tudunk protestálni valami ellen, de azt, hogy miért vagyunk, hogy miért létezünk, sokkal kevésbé szoktuk kimondani.
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
