A harc, az önvédelem mindannyiunk életének szükséges, kihagyhatatlan része. Miért nem jó, ha meg akarod úszni?

Vannak dolgok az életben, amelyeket – bár mindenkinek így vagy úgy, de foglalkoznia kell vele – szívesen kihagynánk. Kinek-kinek más az, amihez nem fűlik a foga, de egy biztos, legtöbbünk tud ilyet mondani. Asztrológiai elemzéseknél gyakran előkerül ez a kérdés olyan formában, hogy a kérdező szerint „pocsék helyen” áll ez vagy az a bolygó, és milyen jó is lenne, ha nem ott lenne, sőt, az volna a legjobb, ha nem is lenne. Van, aki a Szaturnuszt, a kemény tanítások bolygóját száműzné, van, aki a Plutóra néz ferde szemmel. És van, aki legszívesebben a harcos Marsot nem kívánja az életébe.
Nem mintha maga a Mars nevezetű kőzettömeg művelné életünkben mindazt, amit hozzá társítunk.

A harc – és ide tartozik az önvédelem is – mindannyiunk életének szükséges, kihagyhatatlan része. Egyszerűen: nem ússzuk meg!

Ennek ellenére vannak, akik „nem akarnak harcolni”.

Mintha az valami alávaló, sötét dolog volna. Mert ők békességet, nyugalmat, derűt akarnak. Élni és élni hagyni – és ez legyen meg „magától”, bármiféle harc nélkül. Meg sem tanulnak harcolni – hiszen ők nem akarnak ilyesmit művelni! Hogy mi lesz ennek a vége? Belőlük lesz a lábtörlő, meg a bokszzsák. Ők lesznek azok, akikkel bárki bármit megtehet. Nincs határ.

Lehet, hogy magadra ismersz. Tapasztaltad már, hogy mások a kisujjadat kérik, de a karodat viszik a végén? Megélted, vagy akár az egész életed arról szól, hogy egyre többet és többet kérnek és követelnek tőled? Hogy az egyszeri, aprócska szívesség hamarosan állandósult, hatalmasra hízott követeléssé és elvárássá rákosodik az életedben? És vajon meddig mehet ez így?

Kívülről nézve természetesen nagyon okosak vagyunk, a másik életére tekintve nagyon jól meg tudjuk mondani „a tutit”: tessék szépen nemet mondani! Ez idáig igen egyszerű, csakhogy erre a „nem”-re mindazok, akik addig a véredet szívták, nem fognak kedvesen bólintani, és békésen visszavonulni az egészséges határok mögé.

Ez az a pont, amikor be kell vállalni a harcot. A harckerülők ilyenkor szoktak előjönni az efféle szövegekkel: „megpróbálom úgy, hogy ne sértsem meg…”, „ezt még utoljára megteszem neki, mert úgysem nyugszik addig…”, „nem akarom, hogy megbántódjon…”. Mert még mindig „az a másik” a fontos, vagy még inkább a szent és sérthetetlen „békesség”. Hogy belül, mélyen, a lelkedben milyen pokol fortyog, hogy az a harc, aminek kifelé kellene megnyilvánulnia, milyen pusztítást végez odabent, az ugye nem számít. Csak a felszín sima legyen, csak mindenki mosolyogjon!

Rossz hírem van: ez NEM békesség! Még rosszabb hírem van: ha nem vállalod fel, hogy mások bizony megsértődhetnek, megbántódhatnak, ha nem harcolsz meg a saját életed belső békességéért, azzal még nem távolítottad el az életedből a harc minőségét. Ahogyan egy asztrológiai képletből sem lehet csak úgy kipöckölni a Marsot, mert te olyasmit nem óhajtasz.

Ez az a pont, ahol elkezdhetnélek riogatni a belső, önmagaddal vívott harc, sőt, háború olyan testi megjelenéseivel, mint rák, mint autoimmun betegségek és hasonlók. Nem teszem. Csak arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy jobb, ha elfogadod: a harc elkerülhetetlen. Ha jobb életet akarsz – egyáltalán: ha egy kicsit is a saját életedet akarod élni –, azért bizony meg kell harcolnod.

Lehet, hogy olyan családba születtél, ahol a „tanult tehetetlenség” több generáción átívelő, örökölt minta. Lehet, hogy azt is látod: az egyik családtag dróton rángatja a másikat, a másik ezt továbbadja a harmadiknak… és lehet, hogy te vagy „az ezred macskája”, akibe mindenki belerúg, és aki már nem tudja kinek továbbadni a mintát: nincs nálad gyengébb. E ponton fel is teheted a kérdést: épp én, a legkisebb, a legelesettebb? Én, épp én kezdjek harcolni? Igen, épp te!

Érdekesen működik a Világegyetem, számos közismert, és még több, kevésbé köztudomású törvényszerűség mentén. Az egyik ilyen törvény az, hogy mindenki megkapja azt az erőt, ami az élete optimális megéléséhez szükséges. A másik, hogy kapunk szabad akaratot is arra, hogy ezt az erőt hogyan, mire használjuk fel. Hiheted azt, hogy „nincs erőd” megvédeni magadat, hogy „nem bírod elviselni”, ha valaki megharagszik rád, csak azért, mert nem úgy ugrálsz, ahogy ő fütyül. Hiheted azt is, hogy könnyebb elviselni azt, hogy mások lábtörlőnek, sőt, toalettpapírnak használnak. Valójában azonban ez nem igaz. Irgalmatlan sok erődbe kerül ez a szerep. És azt az erőt akár arra is felhasználhatod, hogy megharcolj önmagadért, a végső, valóságos, igazi belső békédért.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

12 − négy =

hirdetés